{Níla}
2014. július 13. 12 óra 40
perc (Nicolao kocsijában, São Paulo belvárosában körözve)
-
Nic, csak én érzem úgy, hogy körbe-körbe megyünk, vagy tényleg körbe-körbe
megyünk?- mondtam fáradtan bámulva a lehúzott ablakon keresztül az utcákat.
-
Tényleg körbe-körbe megyünk. Az a baj, hogy nem számítottam arra, hogy ennyien
lesznek.
-
Hát… Végül is, ma kezdődik a foci vb, miért is lenne emiatt orbitális méretű
dugó?- kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.
-
Jó, igazad van. Csak nem értem, miért mondtad, hogy erre jöjjek! Még sosem
voltam itt, még jó, hogy körbe-körbe megyünk!
-
Azért mondtam, hogy kanyarodj be, mert te magadtól nem kanyarodtál sehova!
-
Na jó. Menjünk az Corinthians felé. Onnan tudok egy jó elkerülőt.
-
A… a Corinthians felé? Ahol a nyitómérkőzés lesz?- néztem rá tátott szájjal.
-
Igen.- mondta mosolyogva.- Ahol a nyitómérkőzés lesz.
Körülbelül negyedórába telt, mire
eljutottunk a stadionhoz, ugyanis sokan gondolkodtak úgy, mint mi: kerülőúttal
gyorsabb lesz. Igen, ha tudod az irányt. Mi sajnos nem tudtuk, így nem lenne
feltétlenül igaz erre a másik útvonalra, hogy gyorsabb, mint a dugóban haladni.
-
Most halok meg.- mondtam artikulátlanul, miközben egyre közelebb és közelebb
kerültünk ehhez a csodálatos építményhez.
-
Bírd még ki hazáig. Tudod, most én felelek érted, nem szeretném, ha a Moreno
család börtönbe juttatna engem, amiért hagytalak meghalni.- vigyorgott rám sem
nézve.
Mielőtt kiértünk volna a főútra,
megálltunk egy piros lámpánál. Visszanéztem még egyszer a stadionra, majd
hirtelen megszólaltam.
-
Várj!
-
Mi az?
-
Éééén… izé… ja, igen, most jutott eszembe, hogy megbeszéltem Veráékkal, hogy
eljönnek értem Senhor Morenoval a stadionhoz.
-
Tényleg?
-
Tényleg.
-
De biztos?
-
Biztos.
-
Na és…
-
Itt vannak, és kész!- csaptam rá a combomra.- Csak az épület másik oldalán.
-
Ugye nem versz át, és osonsz be a stadionba?- nevetett fel.- Az elég
kellemetlen lenne rám nézve, hogy a rendőrségre kell érted menniük a
Morenoknak. Noel tuti megölne.
-
Jaj, nem, dehogyis.- nevetgéltem kínosan.- Semmi ilyet nem tervezek.
-
Akkor jó. Menj csak.- mosolygott kedvesen.- Majd hamarosan találkozunk.
-
Igen, persze.- mondtam, miközben majd szétszakított belülről a lelkifurdalás.-
Viszlát, Nic!
-
Szia Níla! Érezd jól magad ma este!
-
Köszi!- mondtam, majd becsaptam a kocsiajtót.
Idegesen
intettem neki, megvártam, amíg eltűnik szem elől, majd lassacskán elindultam.
Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe. Ha két opció közül kéne választani, hogy
megőrültem, vagy megőrültem, azt hiszem a totálisan idióta nevezetű harmadik
lehetőség mellett döntenék. Hirtelen felindulásból egész egyszerűen kitaláltam,
hogy „hm, milyen szuper lenne belopózni a stadionba, és meglesni, mi van bent”.
Aha. Milyen jól is hangzott ez a fejemben. Idekint a valóságban, már nem
annyira.
Bizonytalanul
haladtam a stadion bejárata felé. Már fordultam volna vissza, hogy inkább
hazarohanjak, amikor megláttam egy szemetest toló bácsit, amint egy hátsó ajtón
keresztül jön ki az épületből. Azzal a lendülettel fogtam magam, és elrohantam
az említett irányba. Most vagy soha. Megvártam, amíg elég messze kerül a bácsi a
hátsó bejárattól, aztán beslisszoltam az ajtón. Egy folyosóra kerültem.
Óvatosan haladtam egyenesen, és azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, ha
valaki jön. Szerencsére volt jó pár folyosókereszteződés és folyósóra nyíló
ajtó, így akadtak spontán rejtőzködési lehetőségek.
Amikor elértem
a végére, jobbra vezetett az út, így hát továbbmentem. Egy hatalmas helyiségbe
kerültem, ami jó pár emberrel volt tele. Francba. Oldalra fordítottam a fejem,
és akkor megláttam, hogy a pályára vezető útvonal felé növényeket helyeztek el
a fal mentén. Nem nehéz kitalálni, hogy mi következett ezután. Kis híján
megláttak, amikor végre sikerült bemásznom a fal és a hozzám legközelebb eső
növény közé. Nem kicsit szúrt a levele, így nehezemre esett csendben, fájdalmas
nyögések elfojtásával előrehaladni. De hát valamit valamiért, nem?
Időnként nem
volt túl sűrű a növényzet, így vagy nagyon gyorsan kellett másznom, vagy nagyon
lassan, hogy senkinek se tűnjön fel a mozgás. Ez a helyiség egyébként
valószínűleg valami hallszerűség lehetett, legalábbis arra következtettem a sok
kényelmesnek tűnő fotelből. Gondolom, idejutnak az emberek, miután belépnek a
jegyük felhasználásával a stadionba. Több lépcső is vezetett fel innen, és
mindegyikhez ki volt írva, hogy melyik részre vezetnek a nézőtéren. Éppen
kaptam ismételten egy jó fájdalmas szúrást, amikor valaki hozzám nagyon közel
szólalt meg.
- Bocsi, hogy
megzavarlak a… miben is? Nem szeretnél kijönni onnan? Ezek a pálmák elég
szúrósak…
- Nem mehetek
ki innen, mert akkor lebukok, és nagy valószínűséggel kitiltanak innen örök
életemre. És azt nem szeretném.
- És mi a
célod ezzel a rejtőzködéssel?
- Mintha nem
lenne egyértelmű! Be szeretnék jutni a pályához.
- A pályához?
- Igen a
pályához.
- Oké,
figyelj, mi lenne, ha szépen lassan kimásznál onnan, és elvinnélek a pályához
anélkül, hogy bármiféle büntetésben részesülnél?
- Hát…-
bizonytalanodtam el.- Rendben. Lennél… lennél szíves segíteni egy kicsit?-
kérdeztem, majd kinyújtottam a kezemet, ő meg segített engem kihúzni.
- Mindjárt
más, nem igaz?
Hallottam a hangján, hogy
nehezére esik visszafojtani a nevetést.
-
Ami azt illeti…- kezdtem, de akkor az történt, hogy megláttam a megmentőmet.-
Ilyen nincs. Ilyen nincs!! Te… Te… Hogy? Ez… Mi? Én… Azt hiszem… Mindjárt
meghalok.- makogtam földig érő állal.- Te nem lehetsz te. Képtelenség. Óóóóó,
mindjárt elájulok.- mondtam dülöngélve, ő meg csak nevetett, mint aki már
megszokta az ilyen helyzeteket. Nyilván persze, hogy megszokta. Valószínűleg az
összes lány így reagál a jelenlétében. De… De… Uramisten.
-
Oké, jól van.- nevetett még mindig.- Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem
Neymar. A tiéd pedig…
-
Ní… Níla Da Si… Illetve, Níla. Simán csak Níla.- mondtam elvörösödve.
-
Hűha. Gyönyörű neved van. Honnan jöttél?
-
Öö, Európából.
-
Európából honnan?- kuncogott.
-
Nem ítélkezem, ha esetleg nem hallottál róla, de… Magyarországról.
-
Ahonnan Puskás származott?
-
Igen.- néztem rá meglepődve.- Le a kalappal előtted.
-
Puskást mindenki ismeri, akinek egy kicsit is köze van a focihoz. 2011-ben, pedig
meg is nyertem a Puskás-díjat. Életem egyik legszebb gólja volt.- mosolygott.
-
Igen, tudom, olvastam könyvedben… - mondtam, de legszívesebben visszaszívtam
volna, mert valószínűleg már most őrült rajongó vagyok a szemében. Olyan, mint
a többi.
-
Olvastad a könyvemet? Megtiszteltetés számomra. Komolyan.- vigyorgott.
-
Na jó, menjünk, kérlek, még mielőtt rám ragasztod a megszállott jelzőt.-
szóltam, ő meg elnevette magát.
-
Szeretem azokat, akik megszállottan rajonganak értem. Jó az ízlésük.- kacsintott,
mire elröhögtem magamat.- Na jól van, kedves Níla, bevezetlek a pályára, ha nem
bánod. Ja, és kérnék egy szívességet. Amúgy is jössz nekem egy párral.- tette
hozzá, majd a vállamra téve a karját terelt el a megfelelő irányba.
Elképesztő,
hogy Neymarral az oldalamon lépek mindjárt be a Corinthians pályájára, ahol pár
órán belül kezdetét veszi az idei világbajnokság a Brazília- Horvátország
mérkőzéssel. Nem is tudom, melyik része a hihetetlenebb. Még mindig nem hiszem
el, hogy ez tényleg megtörténik. Jesszusom, itt van tőlem körülbelül harminc
centire az az ember, aki jelenleg a világ legjobb játékosai közé tartozik, aki
az FC Barcelonában játszik, aki a tavalyi évben nemzeti csapatával megnyerte a
Konföderációs Kupát, akiért lányok milliói vannak végtelenül oda, aki… Élőben
sok százszor tökéletesebb, mint amilyen tökéletesnek én azelőtt, képek és
videók alapján gondoltam. És annyira nagyon közvetlen! Hű, valaki csípjen meg!
Elértünk a lépcsőhöz, ami kivezet a pályára.
Pár óra múlva pontosan itt fog állni a nyitó mérkőzésen szereplő két csapat
válogatottja arra várva, hogy megnyerjék a vb legelső meccsét.
-
Oooké. Szóval. Mondanám is a szívességet.
-
Tessék?- néztem rá, mint aki most kelt fel egy álomból.- Jaj, bocsi, csak még
mindig nem hiszem el, hogy hozzám beszélsz.- néztem rá úgy, mintha mindenegyes
pillanatot meg akarnék őrizni, amíg vele vagyok, így valószínűleg elég viccesen
nézhettem ki. Többek között ez is kiválthatta a nevetését, ami egész egyszerűen
joggal okozhatott volna nálam szívrohamot.
-
Az a helyzet, hogy nekem és a csapatnak most edzésünk van, Carolina meg éppen
szórakozik valamerre, szóval tudnál ezalatt az idő alatt a fiamra, Davira
vigyázni? Csak felmentek valahova a nézőtérre, vagy a pálya szélén csináltok
valamit… Figyelj, tök mindegy, csak vigyázz rá. Megteszed ezt nekem? Kérlek!
-
Persze.- mondtam tátott szájjal. Nem hiszem el, hogy Davi Luccára fogok
vigyázni, a világ legeslegédesebb gyerekére, aki történetesen Neymar Júnior
kisfia.- És azt mondod, hogy ott van bent a pályán az egész brazil válogatott?
-
Igen.- vigyorgott. Látta rajtam, hogy a szemem nagyon erőteljesen próbálkozik
meggyőzni az agyamat, hogy minden, amit lát, igaz.- És köszönöm a segítséget.
Örökké hálás leszek.
Egy darabig álldogáltunk, majd
megszólalt:
-
Na gyere.- mondta vidáman. Én viszont nem mozdultam. Kicsit mintha… megijedtem
volna. Nem éreztem késznek magamat arra, hogy ott legyek ezek az emberek
között. Miért pont velem történik meg mindez? Hogyan lehetséges ez az egész? Túlságosan
hihetetlen. Nem merem én ezt megcsinálni. Képtelen vagyok.- Nem kell félned.
Itt vagyok veled.- szólt nyugalmat és biztonságot árasztó hangon. Kinyújtotta a
kezét, én pedig megfogtam. Így indultunk el a pályára vezető lépcsőn.