7♥ - Álomszerű valóság

{Níla}

2014. július 13. 12 óra 40 perc (Nicolao kocsijában, São Paulo belvárosában körözve)

            - Nic, csak én érzem úgy, hogy körbe-körbe megyünk, vagy tényleg körbe-körbe megyünk?- mondtam fáradtan bámulva a lehúzott ablakon keresztül az utcákat.

            - Tényleg körbe-körbe megyünk. Az a baj, hogy nem számítottam arra, hogy ennyien lesznek.

            - Hát… Végül is, ma kezdődik a foci vb, miért is lenne emiatt orbitális méretű dugó?- kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel.

            - Jó, igazad van. Csak nem értem, miért mondtad, hogy erre jöjjek! Még sosem voltam itt, még jó, hogy körbe-körbe megyünk!

            - Azért mondtam, hogy kanyarodj be, mert te magadtól nem kanyarodtál sehova!

            - Na jó. Menjünk az Corinthians felé. Onnan tudok egy jó elkerülőt.

            - A… a Corinthians felé? Ahol a nyitómérkőzés lesz?- néztem rá tátott szájjal.

            - Igen.- mondta mosolyogva.- Ahol a nyitómérkőzés lesz.

Körülbelül negyedórába telt, mire eljutottunk a stadionhoz, ugyanis sokan gondolkodtak úgy, mint mi: kerülőúttal gyorsabb lesz. Igen, ha tudod az irányt. Mi sajnos nem tudtuk, így nem lenne feltétlenül igaz erre a másik útvonalra, hogy gyorsabb, mint a dugóban haladni.

            - Most halok meg.- mondtam artikulátlanul, miközben egyre közelebb és közelebb kerültünk ehhez a csodálatos építményhez.

            - Bírd még ki hazáig. Tudod, most én felelek érted, nem szeretném, ha a Moreno család börtönbe juttatna engem, amiért hagytalak meghalni.- vigyorgott rám sem nézve.

Mielőtt kiértünk volna a főútra, megálltunk egy piros lámpánál. Visszanéztem még egyszer a stadionra, majd hirtelen megszólaltam.

            - Várj!

            - Mi az?

            - Éééén… izé… ja, igen, most jutott eszembe, hogy megbeszéltem Veráékkal, hogy eljönnek értem Senhor Morenoval a stadionhoz.

            - Tényleg?

            - Tényleg.

            - De biztos?

            - Biztos.

            - Na és…

            - Itt vannak, és kész!- csaptam rá a combomra.- Csak az épület másik oldalán.

            - Ugye nem versz át, és osonsz be a stadionba?- nevetett fel.- Az elég kellemetlen lenne rám nézve, hogy a rendőrségre kell érted menniük a Morenoknak. Noel tuti megölne.

            - Jaj, nem, dehogyis.- nevetgéltem kínosan.- Semmi ilyet nem tervezek.

            - Akkor jó. Menj csak.- mosolygott kedvesen.- Majd hamarosan találkozunk.

            - Igen, persze.- mondtam, miközben majd szétszakított belülről a lelkifurdalás.- Viszlát, Nic!

            - Szia Níla! Érezd jól magad ma este!

            - Köszi!- mondtam, majd becsaptam a kocsiajtót.

Idegesen intettem neki, megvártam, amíg eltűnik szem elől, majd lassacskán elindultam. Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe. Ha két opció közül kéne választani, hogy megőrültem, vagy megőrültem, azt hiszem a totálisan idióta nevezetű harmadik lehetőség mellett döntenék. Hirtelen felindulásból egész egyszerűen kitaláltam, hogy „hm, milyen szuper lenne belopózni a stadionba, és meglesni, mi van bent”. Aha. Milyen jól is hangzott ez a fejemben. Idekint a valóságban, már nem annyira.

Bizonytalanul haladtam a stadion bejárata felé. Már fordultam volna vissza, hogy inkább hazarohanjak, amikor megláttam egy szemetest toló bácsit, amint egy hátsó ajtón keresztül jön ki az épületből. Azzal a lendülettel fogtam magam, és elrohantam az említett irányba. Most vagy soha. Megvártam, amíg elég messze kerül a bácsi a hátsó bejárattól, aztán beslisszoltam az ajtón. Egy folyosóra kerültem. Óvatosan haladtam egyenesen, és azon gondolkodtam, hogy mit csináljak, ha valaki jön. Szerencsére volt jó pár folyosókereszteződés és folyósóra nyíló ajtó, így akadtak spontán rejtőzködési lehetőségek.

Amikor elértem a végére, jobbra vezetett az út, így hát továbbmentem. Egy hatalmas helyiségbe kerültem, ami jó pár emberrel volt tele. Francba. Oldalra fordítottam a fejem, és akkor megláttam, hogy a pályára vezető útvonal felé növényeket helyeztek el a fal mentén. Nem nehéz kitalálni, hogy mi következett ezután. Kis híján megláttak, amikor végre sikerült bemásznom a fal és a hozzám legközelebb eső növény közé. Nem kicsit szúrt a levele, így nehezemre esett csendben, fájdalmas nyögések elfojtásával előrehaladni. De hát valamit valamiért, nem?

Időnként nem volt túl sűrű a növényzet, így vagy nagyon gyorsan kellett másznom, vagy nagyon lassan, hogy senkinek se tűnjön fel a mozgás. Ez a helyiség egyébként valószínűleg valami hallszerűség lehetett, legalábbis arra következtettem a sok kényelmesnek tűnő fotelből. Gondolom, idejutnak az emberek, miután belépnek a jegyük felhasználásával a stadionba. Több lépcső is vezetett fel innen, és mindegyikhez ki volt írva, hogy melyik részre vezetnek a nézőtéren. Éppen kaptam ismételten egy jó fájdalmas szúrást, amikor valaki hozzám nagyon közel szólalt meg.

- Bocsi, hogy megzavarlak a… miben is? Nem szeretnél kijönni onnan? Ezek a pálmák elég szúrósak…

- Nem mehetek ki innen, mert akkor lebukok, és nagy valószínűséggel kitiltanak innen örök életemre. És azt nem szeretném.

- És mi a célod ezzel a rejtőzködéssel?

- Mintha nem lenne egyértelmű! Be szeretnék jutni a pályához.

- A pályához?

- Igen a pályához.

- Oké, figyelj, mi lenne, ha szépen lassan kimásznál onnan, és elvinnélek a pályához anélkül, hogy bármiféle büntetésben részesülnél?

- Hát…- bizonytalanodtam el.- Rendben. Lennél… lennél szíves segíteni egy kicsit?- kérdeztem, majd kinyújtottam a kezemet, ő meg segített engem kihúzni.

- Mindjárt más, nem igaz?

Hallottam a hangján, hogy nehezére esik visszafojtani a nevetést.

            - Ami azt illeti…- kezdtem, de akkor az történt, hogy megláttam a megmentőmet.- Ilyen nincs. Ilyen nincs!! Te… Te… Hogy? Ez… Mi? Én… Azt hiszem… Mindjárt meghalok.- makogtam földig érő állal.- Te nem lehetsz te. Képtelenség. Óóóóó, mindjárt elájulok.- mondtam dülöngélve, ő meg csak nevetett, mint aki már megszokta az ilyen helyzeteket. Nyilván persze, hogy megszokta. Valószínűleg az összes lány így reagál a jelenlétében. De… De… Uramisten.

            - Oké, jól van.- nevetett még mindig.- Örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Neymar. A tiéd pedig…

            - Ní… Níla Da Si… Illetve, Níla. Simán csak Níla.- mondtam elvörösödve.

            - Hűha. Gyönyörű neved van. Honnan jöttél?

            - Öö, Európából.

            - Európából honnan?- kuncogott.

            - Nem ítélkezem, ha esetleg nem hallottál róla, de… Magyarországról.

            - Ahonnan Puskás származott?

            - Igen.- néztem rá meglepődve.- Le a kalappal előtted.

            - Puskást mindenki ismeri, akinek egy kicsit is köze van a focihoz. 2011-ben, pedig meg is nyertem a Puskás-díjat. Életem egyik legszebb gólja volt.- mosolygott.

            - Igen, tudom, olvastam könyvedben… - mondtam, de legszívesebben visszaszívtam volna, mert valószínűleg már most őrült rajongó vagyok a szemében. Olyan, mint a többi.

            - Olvastad a könyvemet? Megtiszteltetés számomra. Komolyan.- vigyorgott.

            - Na jó, menjünk, kérlek, még mielőtt rám ragasztod a megszállott jelzőt.- szóltam, ő meg elnevette magát.

            - Szeretem azokat, akik megszállottan rajonganak értem. Jó az ízlésük.- kacsintott, mire elröhögtem magamat.- Na jól van, kedves Níla, bevezetlek a pályára, ha nem bánod. Ja, és kérnék egy szívességet. Amúgy is jössz nekem egy párral.- tette hozzá, majd a vállamra téve a karját terelt el a megfelelő irányba.

            Elképesztő, hogy Neymarral az oldalamon lépek mindjárt be a Corinthians pályájára, ahol pár órán belül kezdetét veszi az idei világbajnokság a Brazília- Horvátország mérkőzéssel. Nem is tudom, melyik része a hihetetlenebb. Még mindig nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörténik. Jesszusom, itt van tőlem körülbelül harminc centire az az ember, aki jelenleg a világ legjobb játékosai közé tartozik, aki az FC Barcelonában játszik, aki a tavalyi évben nemzeti csapatával megnyerte a Konföderációs Kupát, akiért lányok milliói vannak végtelenül oda, aki… Élőben sok százszor tökéletesebb, mint amilyen tökéletesnek én azelőtt, képek és videók alapján gondoltam. És annyira nagyon közvetlen! Hű, valaki csípjen meg!

             Elértünk a lépcsőhöz, ami kivezet a pályára. Pár óra múlva pontosan itt fog állni a nyitó mérkőzésen szereplő két csapat válogatottja arra várva, hogy megnyerjék a vb legelső meccsét.

            - Oooké. Szóval. Mondanám is a szívességet.

            - Tessék?- néztem rá, mint aki most kelt fel egy álomból.- Jaj, bocsi, csak még mindig nem hiszem el, hogy hozzám beszélsz.- néztem rá úgy, mintha mindenegyes pillanatot meg akarnék őrizni, amíg vele vagyok, így valószínűleg elég viccesen nézhettem ki. Többek között ez is kiválthatta a nevetését, ami egész egyszerűen joggal okozhatott volna nálam szívrohamot.

            - Az a helyzet, hogy nekem és a csapatnak most edzésünk van, Carolina meg éppen szórakozik valamerre, szóval tudnál ezalatt az idő alatt a fiamra, Davira vigyázni? Csak felmentek valahova a nézőtérre, vagy a pálya szélén csináltok valamit… Figyelj, tök mindegy, csak vigyázz rá. Megteszed ezt nekem? Kérlek!

            - Persze.- mondtam tátott szájjal. Nem hiszem el, hogy Davi Luccára fogok vigyázni, a világ legeslegédesebb gyerekére, aki történetesen Neymar Júnior kisfia.- És azt mondod, hogy ott van bent a pályán az egész brazil válogatott?

            - Igen.- vigyorgott. Látta rajtam, hogy a szemem nagyon erőteljesen próbálkozik meggyőzni az agyamat, hogy minden, amit lát, igaz.- És köszönöm a segítséget. Örökké hálás leszek.

Egy darabig álldogáltunk, majd megszólalt:

            - Na gyere.- mondta vidáman. Én viszont nem mozdultam. Kicsit mintha… megijedtem volna. Nem éreztem késznek magamat arra, hogy ott legyek ezek az emberek között. Miért pont velem történik meg mindez? Hogyan lehetséges ez az egész? Túlságosan hihetetlen. Nem merem én ezt megcsinálni. Képtelen vagyok.- Nem kell félned. Itt vagyok veled.- szólt nyugalmat és biztonságot árasztó hangon. Kinyújtotta a kezét, én pedig megfogtam. Így indultunk el a pályára vezető lépcsőn.

6♥ - A reggebéd

{Níla}

2014. július 13. 11 óra (São Paulo egyik sétálóutcájában)

            - Most jut eszembe, hogy nem is reggeliztünk.- mondta Noel.- Korog a gyomrom.- tette hozzá, miután tényleg jókorát korgott a gyomra.- Nincs kedved beülni valahova kajálni?

            - Én nem vagyok éhes.- jelentettem ki gyorsan, de a már-már földrengés elindításra is képes korgásom nem éppen erről tanúskodott.- Jól van, ennék én már nagyon-nagyon-nagyon-naaaagyon szívesen, de… Apukád tanácsa végett nem hoztam magammal pénzt.

            - Níla. Ne hülyéskedj már. Természetesen én fizetek. Én hívtalak meg.

            - Jó, de én ezt annyira nem szeretem…

            - Nem számít!- emelte fel a két kezét.- Én fizetek, nyugi.- mosolygott.

            - Hát… Legyen.- adtam meg magam.

            - Na gyere.- mondta, és elindultunk a kedvenc éttermébe.

Nem kellett sokat menni, mindössze pár utcányit. A környéknek nagyon barátságos volt a hangulata, sokfelé sétáltak az emberek családostul, kisgyerekekkel, de fiatal párok is gyakran bukkantak fel a macskaköves utcákon. Kellemes kávé és friss sütemények illata terjengett a késő délelőtti levegőben, ráadásul senki sem tagadhatta volna, hogy Brazíliában vagyunk. Minden egyes ablakban és erkélyen ott volt a nemzeti zászló, amivel a csapatuk támogatását fejezik ki a foci világbajnokság alatt.

            - Ez annyira szép…- mondtam meghatódva, Noel pedig egyetértően bólintott egyet.

            - Bárcsak így lenne ez mindig… Annak ellenére, hogy mennyiféle tüntetés volt a vébét megelőzően, most, hogy már mindjárt kezdődik, az emberek sokkal jobban tartanak össze, mint valaha. Legalábbis, amit az életem során tapasztalhattam.- magyarázta a földet bámulva.- Egyszerre megdöbbentő és csodálatos.- fordult felém csillogással a szemében.

            - Ez tényleg csodálatos.- mondtam mosolyogva.

            - Nézd csak! Ott az étterem!- mutatott vidáman az említett épület felé.- Hogy tetszik?

            - Hűha, hát ez… Ez nagyon szuper!- kiáltottam, amint megláttam a kis vendéglőt. Úgy nézett ki, mint egy mesebeli házikó, tele színes dekorációval és karácsonyi égőkkel. A hely olyan pici volt, hogy csak kint lehetett leülni egy tágas teraszra, amin rotángból  készült kis fotelecskéket helyeztek el, rájuk pedig színes párnákat tettek, hogy a vendég kényelmesen üldögélhessen ottléte alatt.- Hogyan fedezted fel ezt a helyet?

            - Nem voltunk mi mindig gazdag család. Bármennyire is nehéz elhinni, hétéves koromig komolyan nélkülöznünk kellett. Aztán valami csoda folytán a minimálbért kereső apám hirtelen annak a hatalmas cégnek lett a vezetője, amit máig is magáénak nevezhet. Én nem tudok erről olyan sokat, de a lényeg az, hogy a korábbi vezető,-én csak Alberto bácsinak neveztem- nagyon jó kapcsolatot ápolt a családdal, nem egyszer fordult elő, hogy pénzzel segített ki minket. Apámnak nem tudott munkát adni, mert a szabályzat nem engedte, miszerint a nem elegendő végzettséggel rendelkező munkavállalókat egész egyszerűen nem vehették fel. Ezt követően ajánlotta fel Alberto bácsi apának, hogy járjon egyetemre és az egészet ő fizeti. Apa először vacillált, de aztán rájött, hogy szükségünk van arra, hogy jobban keressen, így elvállalta. Egyik alkalommal, amikor az öreg meglátogatott minket, apa megkérdezte, hogy miért csinálja ezt az egészet. Miért segít neki. Erre azt válaszolta: „Magaménak tudhatok egy olyan különleges képességet, amely által meg tudom mondani bárkiről, hogy jó ember-e. És nagyon kevés olyannal találkoztam életem során, akire teljes joggal mondhattam ezt. De maga jó ember, és Istennek nagy tervei vannak magával.” Azóta is őt tartjuk az őrangyalunknak. Mielőtt lemondott volna a cég vezetéséről, apám diplomát szerzett, Alberto bácsi, pedig megkérte, hogy vezesse ő tovább a vállalatot. Öt éve halt meg. Olyan volt számomra, mint a nagyapám.

            - Én… Nem is tudom, mit mondjak. Ez a történet olyan, mint egy mese. A maga szépségeivel és szomorúságaival együtt. Nem gondoltam volna, hogy innen ered ez a sok pénz. Máskor nem kéne kinyitnom azt a nagy számat. Ne haragudj rám. Elég sokszor mondok ki dolgokat meggondolatlanul. Tényleg nagyon sajnálom…- mondtam már szinte a könnyeimmel küszködve.

            - Níla, ne! Nem a te hibád, hiszen honnan tudhattad volna…

            - Egész egyszerűen csak be kéne fognom a számat.

            - Én tudom, hogy úgysem akartál megbántani.

            - Nem is.- mondtam lehajtott fejjel, majd eszembe jutott valami.- Még nem is jutottál el oda, hogy hogyan találtad meg ezt az éttermet.

            - Jaj tényleg. Hát, igazából az a története, hogy anya a hetedik szülinapom alkalmából hozott el ide. Azt mondta, hogy normális esetben nem engedhetnénk meg magunknak azt, hogy étteremben együnk, de ő mégis elhozott ide. Merthogy az az én napom volt. Azt mondta, bármelyik éttermet választhatom, és én ezt szúrtam ki, mert tetszett, hogy olyan színes. Mi az?- kérdezte, miután észrevette, hogy én azután is jó ideig őt bámultam, hogy befejezte az utolsó mondatát.

            - Csak olyan hihetetlen számomra, hogy ilyen valóban megtörténhet. Azt hittem, ilyenek csak a filmekben vannak.

            - Hát nem egészen.- túrt bele a hajába.- De mindegy is. Együnk!

Be is mentünk az Indivíduo nevezetű kávézó-étterembe, aminek a neve annyit tesz, hogy „egyediség”. Azt hiszem, ezt igazán eltalálták. Leültünk az egyik asztalkához, és jött is a felszolgáló.

            - Szép jó na… Noel! Helló, tesó! Hogy ityeg a fityeg?

            - Jézusom, Nic, tudod, hogy utálom ezt a megfogalmazást! De örülök, hogy látlak.- mondta miközben felállt, és amolyan „haver” stílusban megölelték egymást.

            - Amúgy, ki ez a kis fada?

            - Öö, ohh, ja igen. Ő itt Níla. Níla, ő itt Nicolao. De mindenki csak Nicnek szólítja.

            - Itt mindenki csak becézgetni szokott?- kérdeztem nevetve.- Örülök, hogy megismertelek.

            - Persze, hogy örülsz neki. Hidd el, hogy jól jársz vele.- kacsintott rám.

            - Hé. Elég.- emelte fel a két kezét Noel.

            - Nyugi van, Noel, csak vicceltem. Igazi megtiszteltetés számomra, hogy ismerősöddé fogadtál.- fogta meg a kezemet, és puszit nyomott rá.- Estou muito grato.

            - Eu… também.- mondtam vigyorogva, miután eszembe jutott az „Én is.” kifejezés.

            - Wow, ne már, hogy tanítod is!- nézett Noelre tettetett elképedéssel.

            - Hát azért nem árt tudni egy s mást portugálul, ha Brazíliába megy az ember. Egyébként Vera a tanár.

            - Vera… Tényleg! Hogy van?

            - A cinizmus mestereként éli tinédzser éveit. Azt hiszem, elég jól megvan.

            - És te, fada? Honnan jöttél?

            - Bocsi, hogy megkérdezem, de mit jelent a "fada"?

            - Áá, ne haragudj, elfelejtettem, hogy van angolul. Időnként fel sem tűnik, hogy angol helyett portugálul beszélek.

            - Tündért jelent.- tette hozzá Noel.- És Magyarországról jött.

            - Magyar… Magyarországról?

            - Nem hibáztatlak érte.- legyintettem, mint aki már megszokta, hogy külföldön az embereknek általában fogalmuk sincs arról, hogy egyáltalán létezik ilyen ország.

            - Azért majd mesélhetnél róla. Úgyis tuti összefutunk még.- mosolygott.- Jaj, bocsi srácok, még nem is kérdeztem, hogy mit kértek. Szóval?

            - Én egy nagy adag omlettet kérnék extra sajttal. És Malongót. Jó sokat.

            - Oké. Níla?

            - Ööö, nem is tudom. Mi az a Malongo?

            - Mi az a Malongo??- visszahangozta Noel hitetlenül.- Brazília legeslegeslegfinomabb kávéja! Egész egyszerűen fenomenális!- mondta megbabonázva.- Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy rohadt drága.

            - Akkor úgy érzem, ki kéne használnom, hogy te fizeted a fogyasztásomat. Ugyanezt a menüt kérném.- dőltem hátra elégedetten és vigyorogva.

A reggebéd nagyon jó hangulatban telt, Nic is mindig csatlakozott hozzák, amikor éppen nem kellett senkit kiszolgálnia. Annyira közvetlenek itt az emberek, furcsa lesz majd otthon, amikor újra visszakerülök egy olyan közegbe, ahol semmi közünk nincs a másikhoz. Brazíliában szó sincs ilyesmiről. Az emberek nagyon különbözőek, egy valami mégis szorosan köti össze őket. Akár szeretik a focit, akár nem, a tudtuk nélkül ez mégis egy olyan kapocs, amit soha nem tudnak kitörölni magukból, mert mindenki ezzel a tulajdonsággal születik. És lehet, hogy valaki nem szereti a focit, mégis kimegy a vb meccseire szurkolni, mert ilyenkor előjön mindenkiben az az érzés, aminek addig esetleg nem is tudtak a létezéséről. A futball közelebb hozza egymáshoz az embereket, ez bizonyított tény. Legalábbis én már a második napomon megtapasztalhattam ezt.

            - Uramisten, nem tudom, mikor ettem utoljára ennyit…- húztam ki magamat szenvedve.

            - Nehogy már ez sok volt! Majd valamelyik nap elhozlak vacsorázni. Kíváncsi vagyok, hogy akkor mit fogsz mondani.

            - Hát valószínűleg semmit, mert már halott leszek a kaja túladagolás miatt.- mondtam, majd mindketten nevetni kezdtünk.

            - Hé, Níla!- szólt Nic, aki éppen most jött ki a teraszra.- Figyu, nincs szükséged egy nagy brazil nemzeti zászlóra?

            - Milyen nagyra gondolsz?

            - Ilyen nagyra!- húzta elő a háta mögül a zászlót, ami majdnem akkora volt, mint a spanyolosom.

            - Hűha! Hát beszereztem egy csomó szurkolói holmit, de brazil zászlóm még nincsen.

            - Szinte minden sarkon lehet ilyet venni, de gondoltam szólok, hogy van egy, amit oda tudok adni. Mész a mai meccsre is, ugye?

            - Igen megyek. És nagyon szépen köszönöm a zászlót. Tényleg.- mondtam hálásan, majd elvettem a kezében tartott lobogót.

            - Egyetlenegy dolgot kérek cserébe. Ha látsz egy csinos lányt,- nem számít, milyen nemzetiségű- ajánld neki az Indivíduo-t.- vigyorgott szélesen, én pedig felhúzott szemöldökkel néztem rá.- Kellenek a törzsvendégek.

            - Én nem vagyok elég jó törzsvendég?- kérdezte hirtelen Noel.

            - Téged már unlak, kellenek az új arcok.- paskolta meg barátja vállát nevetve Nic.

            - Szóval így állunk?- állt fel az asztaltól.- Két napig ne is számíts a jelenlétemre, mert megsértettél. És velem együtt búcsút mondhatsz a nagy bevételnek is.- mondta komoly arccal, de nem bírta sokáig, mindketten elnevették magukat.

RINGRINGRING!

            - Hopp, ezt fel kell vennem.- mondta Noel, majd odébb sétált.- A rohadt életbe!- jött vissza, miután letette a telefont.- Rohannom kell azonnal. Nem tudlak hazavinni.

            - Nem számít, visszatalálok egyedül is…

            - Nem, nem engedem, hogy egyedül menjél.- vágta rá, én meg nem ellenkeztem, mert emlékszem, mit mondott Senhor Moreno.- Mi az istent csináljak most?

            - Nincs semmi baj, Noel!- próbáltam lenyugtatni.- Ha nem tart sokáig ez a bizonyos sürgős dolgod, itt is megvárhatlak…

            - Az a baj, hogy kiszámíthatatlan. Nem tudom, meddig fog tartani.

            - Mi ez a nagy hiszti, Moreno?- jött ki Nic pult mögül a teraszra.

            - Nem tudom Nílát hazakísérni.

            - Majd én elviszem.- mondta fel sem nézve az asztalpucolásból.

            - Biztos vagy benne?

            - Jaj, Noel, ne csinálj már úgy, mintha ez olyan nagydolog lenne! Csak hazaviszem, és kész. És még kocsim is van.

Noel hezitált, miközben rajtam tartotta a szemét, de végül megadta magát.

            - Rendben van. De vigyázz rá, különben kinyírlak, megértetted?- nézett mélyen Nic szemébe.

            - Ne aggódj, tudom, mit csinálok.

            - Oké. Na én mentem, este találkozunk, Níla.

            - Jól van. Vigyázz magadra, Noel.- intettem neki.

5♥ - Séta a parton

{Níla}

2014. július 13. 8 óra (Moreno rezidencia)♥

Amint felébredtem, kipattantak a szemeim, és rögtön ledobtam magamról a takarót. Fel is ültem, majd egy hosszas nyújtózkodás után kimásztam az ágyból. A tegnapi nap folyamán kiderült, hogy a csuklóm nem tört el, "csupán" megrepedt. Még mindig lüktet, ha megmozgatom a karomat, de amikor ránézek, és a visszataszító orvosi kötés helyett egy színes, vidámságot sugárzó kendőt látok, máris sokkal jobban érzem magam. Tegnap, amikor végeztünk a kórházban, kijelentettem, hogy ez nekem így nem tetszik, muszáj elfednem valamivel. Be is néztünk a hozzánk legközelebb eső butikba, ahol megtaláltam ezt a szépséget. Szandi sajnálta, hogy nem rajzolhatott a gipszemre, de neki is az volt a véleménye, hogy így talán még annál is jobban néz ki, minta alkotott volna rá valamit.

Kimásztam az ágyból, és széthúztam a függönyt, hogy beáramolhasson a reggeli napfény. Nézelődtem egy picit az ablakban, de nem szerettem volna tovább tétlenkedni, hiszen, a francba is, a mai nappal kezdődik el a foci világbajnokság! Odarobogtam a szekrényemhez, és szokásomhoz híven jó sokáig el is szórakoztam azzal, hogy kitaláljam, mit vegyek fel. Végül a tegnap spontán megvásárolt ruhadarabra esett a választásom, amihez egy fekete sarut vettem fel. Mi ez, ha nem Brazília?

Alexis Moreno São Paulo-i háza hatalmas volt. De tényleg hatalmas. Használaton kívüli hálószobából van vagy három, és mi, lányok alszunk az egyikben. Pár hete, amikor véglegesen letárgyaltunk mindent, szóba került természetesen az alvóhely is. Senhor Moreno felvette, hogy külön szobát szeretnénk-e, mert van rá lehetőség. Mi persze rögtön mondtuk is neki, hogy teljesen felesleges, egyetlen szoba elég lesz hármunknak. Aztán azt is megkérdezte, hogy külön franciaágyak jók lesznek-e, merthogy náluk nincsen egyszemélyes ágy. Természetesen ez is teljességgel szükségtelen volt, Vera megkérdezte, hogy megvan-e még az az óriási ágy, ami akár négy embernek is kellően nagy méretű. Szóval akkor úgy döntöttünk, hogy simán alszunk azon hárman.

Amikor elkészültem, elindultam a lépcső felé. A ház lenti része telis tele volt hatalmas ablakokkal, így gyönyörűen nézett ki, ahogy a reggeli fény szétárad ebben a nagy térben. Ki is rázott a hideg, mert a padló hideg volt, a meleg napsugarak viszont igazi melegséggel töltöttek fel. Gyorsan vissza is vettem a sarumat (azért jöttem mezítláb a lépcsőn, mert gondoltam még alszik valaki, és nem akartam, hogy hangosan kopogjon a lapos talpú szandálom), és a konyha felé vettem az irányt.

- Buenos días, belleza!- emelte fel a poharát köszönésképpen.

- Buenos días, neked is.- ültem fel a pulthoz.- Tegnap még leszóltál, amiért spanyolul üdvözöltelek, most meg spanyolul kívánsz nekem jó reggeltet?

- Igen.- válaszolta mosolyogva, miközben megrázta a vállát.- Kérsz kávét?

- Si.- vigyorogtam.- Sok cukorral.

- Su petición es mi comando.- hajolt meg előttem.

- Most mit mondtál?- kérdeztem nevetve.

- Kérésed számomra parancs.- fordult hátra, és nézett rám a válla fölött. Megbabonázva figyeltem a mozdulatait. Elképesztő, hogy nézhet ki még reggel is ennyire… szívdöglesztően. Haja kócos volt, ami nagyon jól állt ki, az arcán pedig még látszódott, hogy nemrég kelt fel. Pizsamaként, pedig egy atléta és egy alsónadrág szolgált.

- Van kedved elmenni sétálni a városba?

- Igen, persze.- vágtam rá boldogan, Noel pedig odanyújtotta nekem az elkészült kávémat.

Legelső úti célunk a tengerpart volt, így hát el is indultunk a Moreno rezidenciáról. Noel úgy döntött, hogy egy kis kerülővel megyünk a partra, hogy minél többet tudjon megmutatni São Pauloból. Buszra szálltunk, mert ez a legbiztonságosabb módja annak, hogy kikerüljük a favelákat. São Paulo egyszerre bámulatos és kiábrándító. Innen a buszból nézve egyszerűen elképesztő, hogy milyen szélsőségek uralkodnak ebben a városban. A nyomornegyedek pici házai felett modernebbnél is modernebb felhőkarcolók nyúlnak az égbe. Ezt élőben látni legalább akkora kontraszt van a városban lakó emberek életkörülményei között, mintha fekete és fehér színt hasonlítanánk össze.

- Miért nem tesznek ez ellen semmit a gazdagok?- bukott ki belőlem.

- Mi ellen?- kérdezte szemöldök ráncolva. Nyilván meglepte a hirtelen feltett, indulattal teli kérdésem.

- Borzalmas, hogy ennyire nem zavar senki, hogy középosztály szinte nem is létezik Brazília legnépesebb városában! Nézz ki az ablakon! Nem látod, hogy mi folyik itt? Közel 20 millióan laknak São Pauloban, és ennek sokkal nagyobb részét alkotják a nyomorban élők, mint amekkora létszám felett csak úgy el lehet siklani. Legalábbis úgy, ahogy a nagyemberek szokták csinálni más országokban. Nem hiszem el, hogy ezen senki sem akar változtatni! Mondjuk a te fajtád igenis csinálhatna valamit!

- Khhö.- nyelte félre a vizét, amit éppen ivott.- Az én fajtám?

- Igen, a te fajtád. Van egy rakás pénzetek, költhetnétek fontosabb dolgokra a luxuscikkeknél.

- Mi van?- röhögött zavarában.- Azért ne felejtsd el, hogy az én "pénzes családom" ad nektek szállást egy hónapig. Még egy rossz szó, és adios amigos.

- Jól van.- mondtam egy kis habozás után.- Vállalom, ha cserébe segítetek a favelákban élőknek. Szóltok a kormánynak, kezdeményezéseket indítotok, pénzt adományoztok…

- Csak vicceltem, nyugi.- karolta át a vállamat.- Ha segítesz, tehetünk valamit az ügy érdekében. De most muszáj megkérdeznem: mégis hogy képzelted azt, hogy kint az utcán töltötök egy hónapot?- nevetett.

- Öö, hát, igazából nem nagyon gondoltam végig.- mosolyogtam én is.- Bár szerintem nekünk az is simán ment volna, hogy bekönyörögjük magunkat az egyik foci csapathoz, akik bizonyára fényűző szállodákban éjszakáznak.- néztem rá "na ezt kapd ki" stílusban.

- Nem kételkedem.- röhögött angyali nevetéssel.

- Itt szállunk le?

- Igen, itt.- mondta, majd a kezemet fogva húzott el a zsúfolt buszon az ajtóhoz, amin keresztül leszállhatunk. Nem vontam kérdőre a kézfogásos incidenst, hiszen tényleg annyian voltak a járművön, hogy simán elveszhettem volna.- Kedves Níla, bem-vindo Brazília egyik legeslegszebb tengerpartján!- tárta szét vigyorogva a két karját.- Na, hogy tetszik?

- Én…- próbáltam megszólalni, de még azt az „én”-t is nagy nehézségek árán tudtam csak kinyögni. Életemben nem láttam még ilyen szépet. Önmagában a part is eszméletlenül szép volt, de ahogy a szivárvány minden egyes színét megtalálhatta az ember, na az tette olyan lenyűgözővé, hogy csak lélegzet visszafojtva voltam képes nézni. A látvány nagyon hasonlított a repülőtéren látottakhoz, a helyszín viszont sok száz lapáttal tett még rá. Megbabonázva bámultam a kilátást, amikor a periférikus látásommal észrevettem, hogy Noel engem néz. Mosolyogva. De olyan mosollyal, ami még a méznél is édesebb.

- Noel?- kérdeztem, amikor már odafordultam hozzá.

- Igen?- kérdezett vissza, miközben továbbra is ugyanúgy nézett.

- Öhm… Meddig bámulsz még?- nevettem fel.

- Meddig szeretnéd?

- Ne már!- nevettem még jobban.- Zavarba hozol.

- Pont azt szeretném elérni.- mondta, majd kicsit oldalra döntötte a fejét.- Gyönyörű vagy, amikor zavarban vagy. És akkor is, amikor nem. De az a kedvencem, amikor zavarban vagy.

- Ne akard, hogy visszabámuljalak.

- Miért? Milyen az, amikor te visszabámulsz?- húzta szélesebbre a mosolyát.

- Hát, kérlek szépen… Ilyen!- szegeztem rá a tekintetemet kiguvadó szemmel, pislogás nélkül. Így álltam egy ideig vele szemben, amíg az ő arcán továbbra is az a mézédes mosoly terült szét. Jó pár perce tartott ez a tevékenységünk, amikor egyszer csak megszólaltam.- Áh, nem bírom tovább!- mondtam hirtelen, mert már úgy éreztem, hogy mindjárt kifolyik a szemem. A könnyeim úgy ömlöttek, mint a Niagara-vízesés. Noel meg még mindig töretlenül tartotta a pozícióját.- Lassan kezdem azt hinni, hogy ufó vagy.

Alig mondtam ki, Noel előre görnyedve kezdett el szakadni a nevetéstől. Annyira nevetett, hogy képtelen voltam megállni. Nekem is muszáj volt röhögnöm.

-O… oké.- mondta ki végre levegő után kapkodva.- Akkor is gyönyörű vagy.

Elindultunk a partra, én meg nem bírtam abbahagyni a mosolygást. Annyira jól érzem magam vele. Hogyha ilyen az, amikor két ember között alakulóban valami,- bár félreértés ne essék, nem akarok elkiabálni semmit- akkor azt akarom, hogy ennek soha ne legyen vége. Nem vagyok egy tapasztalt ember a szívügyekben, sőt. Mondhatni örülök, ha elérem a nullát. Na jó, talán még az egyet is elérem az ovis szerelmeim miatt. De ezt inkább hagyjuk. A lényeg az, hogy mindezek ellenére most egy olyan srác nevezett kétszer is gyönyörűnek, akiről a legtöbb lány csak álmodik. Nekem meg itt van alig fél méterre. Azt hiszem, a sors most tart egy s mást a számomra.

            - Szóval szereted a focit?- kérdezte, amikor már a hullámzó víz simogatta a lábainkat.

            - Nem tartom valószínűnek, hogy itt lennék, ha nem szeretném.- néztem rá vigyorogva.- De igen, szeretem. Nagyon-nagyon szeretem. Na és te?

            - Várjál. Erről egy kicsit mesélj már többet. Pár évtizede nők nem is néztek szinte focit. Most meg már akkora fanatikusok vannak, mint te.

            - Honnan tudod, hogy mekkora fanatikus vagyok?- kérdeztem hirtelen.

            - Hát izé. Láttam a szurkolói dolgaidat a szobádban.

            - Hogyha láttad a szurkolói dolgaimat, akkor feleannyira sem tudod elképzelni, hogy mekkora „fanatikus” vagyok.

            - Hűha! Ez igen komolyan hangzik.- nézett rám vidáman.

            - Igen. Ez számomra legalább olyan komoly, mint az, hogy milyenek a körmeim.

            - A körmeid?

            - Igen, a körmeim.- néztem rá tettetett komolysággal.

            - Hadd nézzem azokat a halálosan komoly körmöket!- nyúlt a kezemért.- Nahát. Ezek tényleg nagyon komolynak tűnnek.- mondta imádnivaló vigyorral, én meg már sokadjára nevettem el magamat a mai nap folyamán. Csakis kizárólag neki köszönhetően.

4♥ - A pasi est

{NJr}

2014. július 12. 14 óra 30 perc (São Paulo belvárosa)♥

 

            - Nem, Carolina, már úton vagyok!

            - Neymar… Minden rendben?- kérdezte aggodalommal teli hangon.

            - Igen, persze. Tíz perc múlva ott vagyok.- mondtam, majd gyorsan kinyomtam a hívást. Több mint valószínű, hogy legalább egy tucatszor léptem át a sebességhatárt, de késésben voltam, és még a játékboltba is be kellett rohannom. Davi valami autós játékot szeretett volna nagyon, a legutóbbi alkalommal mondta nekem csillogó szemekkel. A nevére már nem emlékszem pontosan, de ha meglátom, tudni fogom, hogy melyik kell. Befordultam a játékbolt parkolójába, hiába akartam volna közel a bejárathoz parkolni, esélyem sem volt. Valójában szerintem összesen nem láttam még itt ennyi autót, mint amennyi most parkolt az áruház előtt. Nagy nehézségek árán sikerült leállnom a kocsival, majd rohantam a játékboltba.

            - Héj, Juninho, te vagy az?- kiáltotta valaki nem messze tőlem.

            - Oscar! Te mit csinálsz itt?- kérdeztem zihálva.

            - Hát gondolom, ugyanazért jövök játékboltba, mint te. Ludmila szerette volna, ha veszek néhány új játékot Júliának.

            - De ő még csak… alig tíz napos.- néztem rá összeráncolt szemöldökkel.

            - Nekem mondod? Szerintem már most annyi játéka van, hogy egy fél házat meg lehetne tölteni vele. De ha Ludmila ezt akarja…- tárta szét a karjait.- Legyen.

            - Jól van, haver, nekem viszont most sietnem kell, mert Carolina elutazik, és el kell mennem Daviért…

            - Várj egy pillanatot, hogy bízhatja rád Davit, ha holnap kezdődik a vb?

            - Ja, holnap visszajön, ez csak egy… Most nem is jut eszembe… Valami elhalaszthatatlan csajos dolog.

            - Egy csajos program miatt passzolta le neked a fiadat?- nevetett Oscar.

            - Hé, én bármikor szívesen vagyok Davival, legszívesebben minden szabad percemet vele tölteném. Carolina mehet nyugodtan csajos programokra, mi pasi estet tartunk.

            - Ha fiam lenne, biztosan ki nem hagynám, így viszont egyelőre nélkülöznötök kell a társaságomat.

            - Egyelőre, mi?- ráztam meg vigyorogva fél kézzel a vállát.

            - Egyelőre.- nevetett.

Miután elköszöntem Oscartól, elrohantam a játékboltba. Kicsit jobban húztam az arcomba a baseball sapkámat, hogy rejtőzködjek, mert egy rajongók általi támadás már semmiféleképpen nem fér bele az időmbe.

            - Basszus!- torpantam meg hirtelen. Egyrészt azért, mert őrült mennyiségű ember volt az áruházban, másrészt, majdnem elütött egy bevásárlókocsi. Komolyan mondom, több élőlény volt itt bent, mint amennyi játék. Amíg itt átverekedem magam, Carolinának már rám sem kell bíznia a fiamat, mert addigra vissza is ér. Ránéztem az órámra. Három perc maradt az ígért tízből. Oké, Neymar, gondolkodj.

Kicsit feljebb toltam a sapkámat, és odamentem a hozzám legközelebb eső kissráchoz.

- Helló, kishaver!- hajoltam le hozzá. Szegény annyira meglepődött, amint meglátott, hogy teljesen lefehéredett.- Tudsz nekem segíteni?- kérdeztem bátorítóan.

Erre kicsit meg is bátorodott, és még egy mosolyszerűség is megjelent a kis arcán, miközben bólintott egyet.

- Figyelj csak, ismered azt a legújabb autós játékot, amiben vannak ilyen vizes, meg tüzes, meg mit tudom én, milyen pályák? Tudod, ami átfordul, meg ugrat, és még talán repül is… Ismered?

- Persze, hogy ismerem! Én is azért vagyok itt, mert mondtam a mamámnak, hogy szeretnék egyet!- lelkendezett ugrálva.

- Képzeld el, az én kisfiam is szeretne egy olyat, viszont nincs időm kivárni a sort.- mondtam, de még be sem fejeztem, amikor újdonsült kispajtásom kivette a mellette lévő kosárból a saját példányát, és odanyújtotta nekem.

- Vidd el az enyémet!- kiáltotta boldogan.- Megmondom anyukámnak, hogy inkább szeretnék más játékot.

- Biztos vagy benne?- kérdeztem még mindig megbabonázva a kisfiú önzetlenségétől.

- Igen. Biztos.- vágta rá határozottan. Nem lehetett több négy-ötévesnél, magabiztossága mégis jócskán felért a felnőtt emberekéhez.

- Lekötelezel, kisember.- borzoltam össze a haját.- Hogy hívnak?

- Tadeunak.- mondta miközben kihúzta magát.

- Tudod te, mit jelent a neved?

- Nem. És te tudod?- nézett rám nagy szemekkel.

- Én bizony tudom. Azt jelenti, hogy szív. És nagyon kevés olyan ember létezik, akinek ekkora szíve van, mint neked.- kacsintottam rá, majd az órámra pillantottam. Hoppá. Csúszásban vagyok.- Köszönök mindent, még egyszer. Viszlát, kishaver.- intettem, de még mielőtt elmentem volna, lekaptam a fejemről a sapkámat, és ráraktam az övére.- Vigyázz rá, mert ez az egyik kedvencem.- mondtam, és ki is slisszoltam a játékboltból.

Bevágódtam a kocsiba, és már száguldottam is Carolina háza felé. Innentől már csak körülbelül két-három percet kell mennem autóval, úgyhogy pillanatok alatt odaértem. Ki is pattantam a járgányomból, felkaptam legújabb játékboltos szerzeményemet, majd rohantam is a kerti kapun át a házba.

- Neymar! Tudod te, mennyi az idő?!- caplatott ki Carolina idegesen a konyhából.- Azt mondtad, tíz perc múlva itt leszel, de ebből húsz perc lett! Már úton kéne lennem a repülőtér felé!

- A repülőtér felé? Carolina, te mégis hová készülsz elmenni??- kérdeztem döbbenten.- Körülbelül 24 óra múlva kezdődik a világbajnokság, ráadásul mi játszunk a nyitómérkőzésen! 24 óra múlva nekem ott kell lennem a pályán, érted?

- Neymar. Ha nem szeretnél Davira vigyázni, miért nem azt mondod?- kiabálta Carolina.

- Hogy én nem szeretnék együtt lenni a fiammal? Édes istenem, dehogyisnem akarok! Csak nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire mész el úgy, hogy nekem most ennyire… sűrű a programom.- dörzsöltem meg a halántékomat.- Mikorra jössz?- kérdeztem már lágyabb hangon.

- Ahh,- hajtotta le a fejét.- Tizenegyre itt leszek. Nem lesz semmi baj, rendben?- nézett a szemembe.

- Persze, hogy oké lesz minden, csak…

- Igen, tudom.- mosolygott.- Na és mi tartott ennyi ideig?

- Hát beugrottam a játékboltba, és eszméletlen nagy tömeg volt…- kezdtem, majd elmeséltem neki az egészet.

- Ez nagyon aranyos, de miért akartál éppen most ajándékot adni Davinak?

- Amikor mondtam neki, hogy keveset fogunk találkozni ezalatt az egy hónap alatt, elkezdett sírni.- néztem magam elé szomorúan.- Aztán amikor megvigasztaltam, elkezdett mesélni egy autós játékról, amivel nagyon szeretne játszani, mert az egyik kisbarátjánál játszott vele, és azt mondta, hogy idézem „olyan csodálmányos volt, ahogy repült meg ugratott a kisautó, és én is úgy szeretnék menni egy ilyenen, és egyszer te is velem jönnél, mert látnád, hogy ez milyen csúcsszuper dolog, és akkor együtt repülnénk…”.

- Csodálmányos?- kérdezte Carolina nevetve.

- Idéztem.- vigyorogtam.- Szóval úgy éreztem, hogy ez a minimum. Hogy megszerzem neki ezt a „csúcsszuper dolgot”.

- Fantasztikus apuka vagy, szinte már… csodálmányos.- mosolygott.- Felkelted, kérlek? Most már tényleg csúnya késésben vagyok.

- Persze, persze, menj csak. És érezd jól magad!

- Kösz. Mindenért.- mondta, majd el is indult.

Felkaptam az autós játékot, és felmentem a lépcsőn Davi szobája felé. Épp nyitottam volna az ajtót, amikor a másik oldalról nyomja le valaki a kilincset.

            - Apuci!- kiáltotta boldogan, én pedig felkaptam a karjaimba, és hosszasan öleltem.

            - Hogy vagy, kismanóm?- kérdeztem tőle vidáman.

            - Hát képzeld, én csodálmányosan vagyok! Csodálmányos álmom volt!

            - Te figyelj, hol tanultad ezt a szót, hogy csodálmányos?- kérdeztem, miközben megállás nélkül nevettem. Istenem, mennyire szeretem a kisfiamat.

            - Hát papi, szerinted hol? Jaaaj!- fogta a fejét.- Én találtam ki! Most elmesélhetem az álmomat, papi? Légysziii!- dülöngélt az ölemben.

            Mielőtt elmentünk volna a lakásomba, Davi elmesélte a csodálmányos álmát, amiben természetesen repült a tűzön-vízen átmenő autójában, és engem meg magával vitt, mert nem szerette volna, hogy szerepeljek a világbajnokságon. Utána persze elmondtam neki, hogy mi lesz… Hogy akárhányszor lesz rá lehetőségem, mindig meg fogom látogatni, meg úgyis fog jönni meccsekre Carolinával vagy Rafaelával, és ha nem is mindegyikre, de legalább láthat majd élőben… Megszakad a szívem, amikor arról beszél, hogy mennyire szeretne velem lenni. Miután odaadtam neki a játékot, és felajánlottam neki, hogy útközben megállunk a kedvenc cukrászdájában, hála istennek, sikerült megnyugtatnom, szóval, ha minden igaz, visszatért az én életvidám kisfiam. Nagyon szeretem Davit, ő az életem, nem szeretném, ha azt hinné, elhanyagolom.

            - Kérsz még kaját? Valami szendvicset, vagy babot?- kérdeztem Davit, aki persze az új játékával játszott.

            - Nem kérek, papi. Még mindig tele vagyok a brigaderoval (brazil sütemény [csokis golyócskák]).- mondta a pocakját fogva.

            - Cheetos?- mutattam fel a zacskót vigyorogva.

            - Azt kérek!- pattant fel a szőnyegről, és futott oda hozzám.

            - Na mi van, most már nem vagy tele?- néztem rá nevetve.

            - Nem. Vagyis brigaderoval tele vagyok, de Cheetos még fér belém.- mosolygott huncutul.

            - Na figyelj. Film vagy xbox?

            - Xboooox!- kiáltotta ugrálva.

            - Hát, ha te mondod! Kinect Sport?

            - De a második!

            - Oké. Na gyere!- kaptam fel, majd elrobogtam vele a nappaliba. Ledobtam őt a kanapéra, és ő csak nevetett. Szakadatlanul, szeretetteljesen, gyermeki vidámsággal nevetett.