{NJr}
2014. július 13. 14 óra 50
perc (Corinthians stadion, São Paulo)
Kézen fogva
léptem be a stadionba egy olyan lánnyal, akit a szúróslevelű pálmák közül
szedtem ki. Most kapásból nem is tudnék olyan dolgot mondani, ami ennyire
abszurd lenne. Mégis úgy gondolom, hogy helyesen cselekedtem. Ő más, mint a
többi lány, volt valami benne, ami már az első pillanatban megfogott.
Fel voltam
készülve a srácok reakcióira, amint meglátnak minket. Ők egyből félre fogják
érteni. Amint kiértünk, Dani volt az első, aki felénk nézett, és nem sokon
múlt, hogy felnevessek az arca láttán. Nílának remegett a keze, de amikor
ránéztem, a szeme felhőtlen boldogságot tükrözött.
- Megjöttem.-
mondtam a pályán lévőknek.
- Akarod
mondani, megjötteTEK.- futott oda hozzánk David.- Kit hoztál magaddal? Még nem
is láttam korábban, pedig nagyon csinos.- kacsintott a lányra.
- Na, David, fogd
vissza magad egy kicsit!- szóltam rá, de ő persze csak viccelődött.- A hallban
találkoztunk, és gondoltam, megmutatom neki a pályát, mert egyedül nem
valószínű, hogy bejutott volna. Meg egyébként is, volt olyan kedves, és
elvállalta, hogy vigyáz Davira az edzés alatt.
- Szóval be
akartál szökni?- nevetett David, Níla viszont nem tudott megszólalni, annyira
ideges volt. Megszorítottam a kezét bátorításként, majd sikerült szóra bírni.
- Igen, be
akartam.- mondta bizonytalanul.- Bocsánat, de szerintem soha életemben nem
voltam még ilyen… Hát, hogy is mondjam. Extázisban.
- Figyu, nem
kell félni, nem harapok. Ezt a többiek igazolják. Csak szimplán jó fej vagyok.-
mondta, Níla meg végre elnevette magát.- David Luiz vagyok, de ezt nyilván
tudod.- nyújtotta ki a kezét.
- Én pedig
Níla, de te ezt nyilván nem tudhattad.- rázta meg vigyorogva David kezét.
- Na,
bemutatom a csapatot, okés?- mondta pörögve, majd megfogva a lány karját,
elfutott a többiek felé. Én megkerestem a szememmel a fiamat, majd amikor
megláttam Scolari mellett ülni, elindultam hozzá.
- Papi!-
kiáltotta Davi, és odafutott hozzám.
- Oh, Neymar!
Ki ez a bájos kishölgy, csak nem egy új barátnő?- kérdezte mosolyogva.
- Nem, nem,
szó sincs erről. A hallban találkoztunk. Davira fog vigyázni az edzés alatt.
- Á, értem.
Úgy látom, hogy Davidot igazán felvillanyozta ez a dolog, hogy lányt hoztál a
pályára.- mondta nevetve, miközben Nílát és a srácokat követte a tekintetével.
- David már
csak ilyen.- nevettem én is.
- Na gyere,
Davi, bemutatlak valakinek.- kaptam fel, majd elindultam a többiekhez.
- … szóval, ő
itt Dani Alves, sokszor jár együtt Neymarral fodrászhoz, imádja a könyveket, na
és persze saját magát.- hallottam David hangját, ezt követően meg Níla
nevetését.
- Naaa!-
tiltakozott Dani, de persze ő is röhögött.
- Mi a
helyzet, srácok?
- Neeey,
szeva!- karolta át a nyakamat Dani.
-
Kiszivárogtattad, hogy együtt járunk fodrászhoz, most megsértődtem rád.-
színleltem megbántottságot.
-
Ne csináld már, tudod, hogy szeretlek. Egyébként meg, szerinted maguktól nem
tudtak volna rájönni az emberek arra, hogy együtt szoktunk menni, amikor mindig
ugyanazon a napon jövünk új, ráadásul tökre egyforma séróval?- nevetett.-
Igazad van, ez csakis az én hibám.
-
Ahogy mondod.- veregettem meg kuncogva csapattársam hátát.- Níla, bemutatom
neked Davi Lucca Da Silva Santost, a kisfiamat.
-
Szervusz, Davi, Níla vagyok.- mutatkozott be vidáman.
-
Szia.- mondta, majd egy kis rángatózással jelezte, hogy szeretné, ha letenném.
Amint földet ért a lába, odarohant a pici lábaival Nílához, és nyújtotta a
karját, hogy vegye fel. A lány egy pillanatra meglepődött, de már hajolt is le
a kis törpéhez.
-
Üdv a csapatban, Níla.- tette a kezét Oscar a lány hátára.- Akit Davi így
fogad, az automatikusan bekerül.- mosolygott.
-
Húha. Azt hiszem, ezt meg kell még emésztenem.- kacarászott boldogan.-
Köszönöm, hogy szóba álltatok egy magamfajtával. Azt hiszem, ezt sosem leszek
képes elhinni.
-
Mi az, hogy magadfajtával? Ne viccelj már! Agyadra ment a sok brazil, mi?-
röhögött David.- Na, de figyelj, hogy legyen bizonyítékod arra, hogy valóban
itt voltál, csinálunk egy csoportképet. Mit szólsz?
-
Leköteleztek.- mondta csillogó szemekkel. Ez a lány olyan természetes és
őszinte.
Beálltunk a képhez, Níla középen
helyezkedett el, és kattogott is a fényképezőgép. Készült szimplán mosolygós és
hülyéskedős is.
-
Juj, köszönöm szépen! Nagyon nagyon nagyon köszönöm!- lelkendezett cseppet sem
visszafogva boldogságát.- Most pedig ideje már elhúznom a csíkot, mert
hamarosan jelenésetek van.- kacsintott.- Gyere Davi, felmegyünk a nézőtérre.
-
A legtetejére?
-
Amit csak szeretnél.- simogatta meg mosolyogva a kisfiam arany tincsekkel borított
buksiját.
-
Szupiiiii!- rohant el az előbb említett irányba, Níla pedig utána sietett. Egy
darabig néztem őket, de aztán elkiáltottam magam:
-
Jól van, emberek, ideje munkához látni! Mindent bele!
Az edzés nagyon kemény volt,
sokat erősítettünk, több energiát fordítottunk a passzolásra, mint általában,
de senki sem panaszkodott. Elszántan csinálta mindenki a gyakorlatokat. Scolari
mester mindig azt mondja, hogy motivációként képzeljük el, hogy megnyerjük a
tornát, de semmiképpen ne vegye el az eszünket a fantáziálás. Annyi nem elég,
hogy elképzeljük a győzelmet, meg is kell valósítani azt. És a seleção mindent
megtesz majd. Ez a mi csatánk. És nem semmi ellenfeleink lesznek. A világ 31
legjobb válogatottja látogat hazánkba ugyanazzal a céllal, mint ami a miénk is.
Egyedül az a különbség, ki mennyire akarja ezt. És mi nagyon akarjuk.
{Níla}
-
Te leszel az új pótanyukám?
-
Tes… Tessék?? Jaj, Davi, dehogyis, csak vigyázok rád, amíg apukád dolgozik.- mondtam
gyorsan, még mielőtt komolyan gondolná ezt a dolgot a kissrác. Természetesen
figyeltem rá, jobban, mint a szemem fényére, de közben mégsem ez volt az
elsőszámú a túlpörgött agyamban. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni ezt az
egészet, ami körülöttem zajlott. A brazil focisták úgy viselkednek velem,
mintha már ezer éve ismernénk egymást, és mindezt a legnagyobb
természetességgel teszik, mintha valóban örülnének annak, hogy itt vagyok. Ez
mind szép és jó, de miért is örülnének egy olyan lány jelenlétének, mint én?
Egyáltalán nem vagyok különleges, az átlagosnál is átlagosabb emberek
óceánjában evezek, amióta csak megszülettem. Ez tény. Egyszerűen nem értem ezt
az egészet. Ráadásul nem tudom nem észrevenni, hogy Neymar minden ötödik
percben felpillant a lelátóra, de nem aggódást vélek felfedezni a tekintetében,
mintha attól tartana, hogy Davival valami rossz dolog fog történni azalatt az
idő alatt, amíg vigyázok rá; sokkal inkább puszta kíváncsiságnak tudom be a
pillantásait. És véleményem szerint ez nincs is messze a valóságtól.
{NJr}
-
Neymar, figyeljél már egy kicsit jobban! Ez nem az első hibád volt az edzésen,
koncentrálj!- kiáltotta Júlio a kapuból, akinek az orra előtt ismételten
csúnyát bénáztam. Bocsánatkérően intettem neki egyet, majd visszafutottam a
pálya másik részére.
-
Hé!- lökte meg a vállamat Dani.- Mi van veled?
-
Semmi. Csak fáradt vagyok, ennyi az egész.
-
Biztos nincs más zavaró tényező? Ha Davit félted, szerintem teljesen felesleges
aggódnod…
-
Dehogyis, nem aggódom…
-
Csak?
-
Mi csak?
-
Ismerlek annyira, hogy tudjam, valami bajod van. Ez egyértelmű. Ne csinálj úgy,
mintha nem lenne semmi.
-
Jól vagyok. Csak az idegesség kicsit megvisel.
-
És Níla?
-
Mi van vele?
-
Nem tetszik?
-
Nem. Vagyis igen. De nem úgy. Nagyon szép és aranyos lány, de most megvagyok
úgy, ahogy vagyok.
-
Tuti? Csak mert kábé ötpercenként pillantgatsz a lelátó felé.
-
Tuti.
-
Akkor jó. De most már próbálj odafigyelni. Mindjárt vége az edzésnek.
Legközelebb pedig a vb nyitómérkőzésén lépünk pályára.- kacsintott rám
izgatottan.
-
Ha te mondod.- néztem utána, a gyomrom tartalma pedig már sokadjára kezdett el
őrülten kavarogni.
