3♥ - Orvosnál

{Níla}

2014. június 12. 11 óra körül (São Paulo Guarulhos International Airport)♥

- Szép jó napot, hölgyeim! Miben segíthetek?

- Szép napot önnek is.- köszöntem.- Lenne egy kér…

- Vera Moreno vagyok. Alexis Moreno unokahúga.- vágott Vera a szavamba.

- Á, tudhattam volna, le sem tagadhatnád a vérrokonságot.- kacsintott rá a bácsi.- José Eduarte Sánchez González vagyok, tiszteletbeli árubeszerzője -és hordozója, emellett építésze, az idei világbajnokságban résztvevő stadionok felújítását végző cégnek, amelynek munkája tökéletesen megbízható, és állunk elébe, hogy ezt az emberek is megtapasztalhassák, amint elkezdődik a torna, melynek második megrendezési jogára hosszú évtizedek óta vártunk

- Wow.- néztem rá tátott szájjal. Csak azért, mert olyan volt, mintha ezt az egészet bemagolta volna, és mindenegyes bemutatkozás során elhadarná az egészet. Vagy tényleg mindig elmondja?

- Nagyon örvendek.- nyújtotta Vera a kezét.- Ők itt Níla Dobray és Alexandra Noszák.- mutatott be minket. Szandival egymásra néztünk, amolyan „hűű” stílusban, mivel Vera igen élvezte, hogy uralja a helyzetet.- És szeretnénk, ha elvinne minket a belvárosba.

- A belvárosba? A nagybátyád nem tudott értetek jönni?

- Hát, nyilván nem magától kérnénk fuvart, ha lenne más lehetőségünk.

- Níla!- szólt rám ingerülten Vera.

- Mi van?- kérdeztem döbbenten.

- Szóval el tudna vinni minket, vagy sem?- igyekezett letisztázni Szandi a helyzetet.

- Persze-persze. Ugorjatok be a teherautó hátuljába. Most éppen nincs semmi szállítmányom, előre viszont nem fértek be.

- Köszönjük szépen.- köszönte meg Vera a segítséget.

- Izé, nem tudnánk kisöpörni innen a koszt? Nem akarok életem legnagyobb lehetősége előtt belefulladni a porba.

- Most meg mi bajod van, Níla?

- Mi az, hogy mi bajom van? Egész életemben nem láttam még ennyi port összesen.

- Túl fogod élni, ne aggódj.

- Lányok! Fejezzétek már be, és másszatok fel ebbe a rohadt teherautóba!- utasított minket Szandi. Miután rávettem magam, hogy beszálljak, el is indultunk São Paulo belvárosába.

- Mi a baj, Níla?- szólalt meg Szandi, amikor már félórája úton voltunk.

- Nem tudom, fogalmam sincs, semmi. Egyszerűen csak…

- Ideges vagy?- kérdezte Vera lágy hangon.

- Azt hiszem… igen.- válaszoltam bizonytalanul, mire bátorítóan mosolyodott el.

- Nincs rá okod.

- Már hogy ne lenne?

- Níla! Nyugodj meg. Ez csak egy foci világbajnokság.

- Egy foci világbajnokság, amit élőben, a helyszínen fogunk végignézni! Ez egyáltalán nem mellékes.- mondtam levegő után kapkodva.

- Figyelj ide, Níla. Teljes mértékben megértelek, hidd el. Én is ugyanolyan izgatott vagyok, mint te. Hihetetlen, hogy ez épp velünk történik meg.- hallatott egy halk nevetést.- De itt vagyunk. És csodálatos lesz minden.

- Tudod, Vera, bárcsak képes lennék elhinni ezt az egészet. Hogy tényleg itt vagyunk. De egyelőre úgy érzem, hogy ez lehetetlen.- mondtam fáradtan. Pislogtam párat, majd összeráncolt szemöldökkel újra megszólaltam.- Jesszusom, ezt tényleg én mondtam?! Ez nem én vagyok!- álltam fel hirtelen a mozgó teherautó biztonságmentes hátsórészében.

- Níla…- mondta Szandi aggódva.- Szerintem ülj le…

- Nem! Nem siránkozom többet! Itt vagyok a foci vébén, és…

- Níla!- kiáltották a lányok egyszerre, miután a teherautó egy hatalmas bukkanón ment át, így akkorát repültem, hogy ha nem vetik magukat rám, biztosan kiesek a járműből.

- Te nem vagy normális.- fújtatott Vera, de ezt követően olyan harsányan nevetettünk fel, ahogyan még sosem azelőtt.

- Kelj fel álomszuszék!- suttogott valaki a fülembe.- Itt a reggel!

- A reggel??- ugrottam fel.- Na tudjátok, kivel szórakozzatok!- álltam fel, amikor rájöttem, hogy csak szórakoznak velem, és leporoltam a nadrágomat. Próbáltam felkapni a táskámat, de olyan hirtelen, hogy az visszarántott, én meg ráestem.- Auu, a csuklóm! Azt hiszem, eltört.- próbálgattam mozgatni kétségbeesetten, de annyira fájt, hogy majdnem elsírtam magam.- Bocsi, ha megzavarlak titeket, de segítenétek?!

Az elkövetkezendő két órát a kórházban töltöttem két barátnőmmel és Alexis Morenoval. Rengetegen voltak előttünk, nekem meg már kétszer vagy háromszor volt vastagabb a csuklóm, mint amilyen eredetileg. Ahelyett, hogy a gyönyörű São Paulo-t csodálnám egésznap, a város kórházába lettem száműzve órák hosszat. Persze, ha nem lettem volna ilyen béna, nem lehetnének efféle problémáim. Miután már körülbelül a milliomodik alkalommal néztem meg az órámat, Senhor Moreno felállt, és megszólalt:

- Ne haragudjatok, lányok, de nekem most el kell mennem egy megbeszélésre. Idehívom a fiamat, hogy vigyázzon rátok, mert mint ahogy azt korábban is említettem, nem maradhattok egyedül olyan ember nélkül, aki nem lenne idevalósi. Amennyire szép, annyira veszélyes hely Brazília, úgyhogy gyorsan telefonálok egyet, és már jövök is vissza.- mondta, majd elsietett a folyosó másik végébe, de a szemét folyamatosan rajtunk tartotta.

- Hány éves az unokatestvéred?- kérdeztem, miközben még mindig a csuklómat vizslattam.

- Hát… Nem is tudom pontosan. Nagyon régen találkoztunk utoljára. Én olyan 3-4 évre tippelnék. Mármint, hogy annyival idősebb nálam.

- És jól néz ki?- hajolt előre mosolyogva Szandi, hogy Verára nézhessen.

- Fogalmam sincs, hogy most hogy néz ki. Tíz évesen cuki volt, de hol van az már.

- A fiam tíz perc múlva itt lesz. Remélem, nem késik, mert nekem már rohannom kell.- ült le idegesen Vera mellé, és folyamatosan az iPohne-ja kijelzőjén lévő órát nézte.- Figyeljetek. Elmondok pár nagyon fontos dolgot, amit nagyon szépen kérlek, tartsatok be az ittlétetek alatt. Lehet, hogy klisésen hangzik, de a lopás Brazíliában sokkal gyakoribb, mint Európában bárhol. Gyakoribb, azaz legalább napi rendszerességgel történnek ilyenek országszerte. Még az egyszerű élelmiszerraktárakat is szögesdrótok védik, de higgyétek el, hogy ez nem fogja lerombolni az országról kialakított bűvös képet. A szimpla zsebtolvajság is rengetegszer előfordul, mégis sokkal jobban kell odafigyelni a szervezett bűnözésre. Ezalatt a drogbárókat értem, és bár itt São Paulóban az elővárosokban vannak főleg törvényen kívüli területek, soha, de soha ne legyetek helyi lakos nélkül az utcán. Az évek során egyértelműen javult a helyzet, de sosem lehet az ember eléggé óvatos. Lehetőleg semmi értékeset ne vigyetek magatokkal strandra vagy városnézésre. Kisebb városkákban nem kell különösen aggódni, de a nagyokban, mint Rio De Janeiro, São Paulo, Salvador vagy például Recife, fokozott odafigyelést kíván. A favelákat olyan messze kerüljétek el, amennyire csak lehet, mert bár a tisztogatás folyamatos, a városok legveszélyesebb területeit alkotják. Próbáljatok beolvadni az itteniek közé, még akkor is, ha a világbajnokság alatt tele lesznek a nagyvárosok külföldiekkel, jobb, ha ti odafigyeltek erre. Ez alatt legfőképpen az öltözködést értem. A part mentén számtalan piacot fedezhettek fel, és nagyon olcsón juthattok hozzá olyan ruhadarabokhoz, amiket a helyiek is hordanak. Emellett ne sajnáljátok az időt a napozásra sem, mert a napbarnítottsággal a legkönnyebb beolvadni az itteniek közé. Plusz még egypár apróság: ne hajoljatok a térképbe az utcán, ne hordjatok fényképezőgépet a nyakatokban; és ami még egy nagyon fontos dolog: a rendőröket korruptnak tartják a brazilok, így ne bízzatok meg bennük.- fújta ki magát a hosszas monológ után.- Nagyjából ennyi lenne. Nagyon kérlek titeket, hogy vigyázzatok egymásra, rendben?- nézett ránk aggódó tekintettel.

- Igen, persze.- válaszoltam magabiztosan.- Vigyázni fogunk.

- Jól van.- mosolyodott el kicsit bizonytalanul, és amint kimondta, egy fiatal srác fordult be a folyosó végén. Sehnor Moreno felpattant, és gyorsan elésietett.

- Wow!- nézett Szandi csillogó szemekkel a várva várt unokatesóra.

- Hű, Vera. Erre azért felkészíthettél volna.- mondtam hitetlenkedve, miközben az apjával beszélgető fiút bámultam.

Vera csak nézett ránk, majd elnevette magát.

            - Mit is mondhatnék, büszke vagyok a véremre.- mondta továbbra is kacarászva.

Miután Senhor Moreno letárgyalta a dolgokat a fiával, még egyszer ránézett az órájára, majd mielőtt befordult volna a sarkon, utoljára hátranézett, majd nagy levegőt véve eltűnt a szemünk elől. A srác, pedig elindult felénk.

            - Sziasztok!- mosolygott, de úgy, hogy azt hittem most fognak kipattanni a szemeim a helyükről.- Üdv Brazíliában!- tárta szét a karjait.- Manoel vagyok, de szinte mindenki Noelnek hív.

            - Hola, Noel!- köszöntem, de a srác kuncogott.

            - A „hola” spanyolul van.- mondta nevetve.- Az „olá” van portugálul.

            - Végül is nem mindegy, ha úgyis megértitek?- kérdeztem, miközben nyújtottam a kezemet felé.- Auu! Bocsi, de ez most elmarad.- húztam vissza fájdalmasan. Tényleg pont a jobb kezemre kellett esnem?- Én Níla vagyok.

           - Níla.

            - Én pedig Szandi.- mosolygott szélesen.

            - Szandi.

            - Miért ismétled a neveket?- kérdeztem.

            - Mert nem szeretném rosszul kiejteni.- kacsintott.- Helló, Vera! De rég láttalak!- ölelte meg unokatestvérét.- Hogy s mint mostanában?

            - Tudod, én nem igazán értem ezeket a kérdéseket. Hogy kérdezheti meg valaki majdnem tíz év után, hogy „Hogy s mint mostanában?”? Sosem tudom ilyenkor, hogy mire válaszoljak. Milyen eseményeket emeljek ki a múltból? Miért érdekelne ez olyasvalakit, akivel hosszú évekig nem is vettük a fáradtságot, hogy találkozzunk egymással? Szóval, muszáj megkérdeznem: mire is vagy kíváncsi egészen pontosan?

            - Hát, ha belegondolok, egy szimpla „Jól vagyok, kösz.” is tökéletesen megfelelt volna az elvárásaimnak.- nevetett. Beleszerettem a csilingelő nevetésébe.

            - Nyíla Zsobráj!- kiáltották a soron következő páciens nevét.

            - Milyen hülye neve van!- röhögtem fel hangosan.

- Nyíla Zsobráj, por favor, os médicos têm estado à espera!!

- Téged hívnak.- nézett rám Noel.

- Hogy mi? Esküszöm, rá nem jöttem volna.- mondtam, és még mindig a fejemet fogtam a röhögéstől.

- Gyönyörű a mosolyod, de ha most nem megyünk be, ismét várhatunk fél napot, hogy sorra kerüljünk. És lehet, hogy akkorra már olyan hatalmas lesz a csuklód, hogy be sem férünk majd az ajtón.- mondta vigyorogva, és a hátamra helyezve a kezét kísért be az orvoshoz.

2♥ - Csapatmunka

{NJr}

2014. június 12. 4 óra 45 perc (NJR lakása)♥

RINGRINGRING!

            - Mi a…!- riadtam fel álmomból.- Ki az?- szóltam bele a telefonba, ami borzasztó hangosan csengett az ágyam melletti éjjeliszekrényen.

            - Szép jó reggelt, uram, ön rendelt a tegnap este folyamán csippendél fiúkat?

            - Mi van? David, szórakozzál már mással! Tudod te, mennyi az idő?  Jesszusom, háromnegyed öt van! Holnap este lesz a nyitómérkőzés! Nem vagy normális!

            - Jól van, haver, nyugodjál már meg.- röhögött David, szinte már fuldokolva.- Akiket eddig felhívtam, senki sem bírt aludni az éjjel, nehogy már te átaludd az egészet!

            - Dav…

- A meccs csak holnap lesz, te! Én vágom, hogy ez neked hihetetlenül fontos, de ez már túlzás.

            - Na jó, hagyjál.- mondtam, majd kinyomtam a telefonomat.

Nem vagyok az a típusú ember, aki már reggel a toppon van, így általában rendesen megjárják, akik ilyenkor szórakoznak velem. Mivel szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni visszaaludni, kikászálódtam az ágyból, és mentem zuhanyozni.

David Luiz nagyon jó barátom, de időnként túlzásba szokott esni. És különben is, ne beszéljen már úgy, mintha ez csak nekem lenne ilyen fontos! Olyan nyomás nehezedik ránk, mint még soha. És ezt nem csak ő, de az egész világ tudja! Nem vagyok kifejezetten egy izgulós típus, de ez az egész… Nagyon nehéz.

Mivel az edzés csak kilenckor kezdődik, úgy döntöttem, hogy futok egyet, mert azzal ki tudom adni magamból a felesleges érzelmeket. Mielőtt elindultam volna, bekapcsoltam a tv-t, hogy megnézzem, létezik-e más hír is a vb-n kívül, de amint megjelentek az első képkockák, ismét görcsbe rándult a gyomrom. Gyorsan kinyomtam, majd feltettem fejhallgatómat, és el is indultam futni.

Az emberek szeretnek sokáig aludni Brazíliában, így nem tartottam attól, hogy esetleg megrohamoznak a parton ezekben a korai órákban. Nem mintha nem szeretném az autogramosztást és a közös képek készítését, de most úgy érzem, nem lennék túl toleráns a rajongókkal. És mivel szeretem és tisztelem őket, az a minimum, hogy nem okozok nekik csalódást.

A szél lágyan fújt, pont elég volt ahhoz, hogy fel-felfrissítsen futás közben. A hőmérséklet is tökéletesen passzolt a kora reggeli edzéshez, inkább egy kicsit hűvös, mint meleg. Egy-két kutyával vagy önmagában futó ember bukkant időnként fel a látókörömben, de egyáltalán semmiféle probléma nem adódott.

Amikor elértem a 10 kilométert, úgy határoztam, hogy bőségesen elég volt ez így egyszerre, hiszen egy csapattal való kemény edzés is várt még rám.

Nyolcra értem a lakásomba, gyorsan lezuhanyoztam, és lepihentem egy pár percre. Még mielőtt elaludtam volna, összekaptam magam, és elindultam az edzésre. Kocsival az út mindössze csak tíz perc volt, így pontosan kilencre futottam be az öltözőbe. Felkaptam a tréning cuccomat, és már siettem is ki a pályára. Általában egyszerű helyeken szoktunk edzeni, nem nagy stadionokban, de Luiz Felipe Scolari, az edzőnk, megemlítette a legutóbbi alkalommal, hogy a világbajnokság alatt többször is lesz rá lehetőség, hogy egy-egy vb-nek otthont adó stadionban is gyakorolhassunk.

A többiek már rúgták a bőrt, mire kiértem. Amikor Scolari meglátott, sietősen jött oda hozzám, majd beszélni kezdett:

- Minden rendben, fiam?- kérdezte aggódó pillantások közepette.- David említette, hogy megvisel ez a nagy nyomás…

- Jól vagyok. Tényleg. Csak nagyon új nekem ez az érzés, meg kell szoknom, ennyi az egész.

- Rendben van. Viszont, ha bármi problémád van, szólj nekem, jó? Megígéred?

- Persze, hogy megígérem. De megleszek. Majd látni fogja. Annyi gól kapcsolódik majd az én nevemhez, hogy egy idő után már képtelenek lesznek számon tartani.- mondtam, majd rákacsintottam szeretett edzőmre.

- Legyen így.- jegyezte meg mosolyogva, aztán Júlio felé vette az irányt.

Az edzésen meglepően könnyednek éreztem magam, némileg eltűnt a szorongás, és a játékra összpontosítottam. Ontottam a gólokat, a többiek pedig élvezték a műsort. Hiszünk a csapatban, önmagunkban, és a győzelemben is. Mindannyian hiszünk benne. Isten a megmondója annak, hogy mindent megteszünk majd azért, hogy jól szerepeljünk a tornán, hiszen most hazai pályán kell bebizonyítanunk, hogy képesek vagyunk legyőzni a földkerekség 31 válogatottját. Nem lesz könnyű, de nem a mi hibánk lesz, ha elesünk a harcban. Erősek vagyunk, bízunk egymásban, és nem félünk megmutatni, hogy ez a csapat képes megnyerni a hatodik csillagot.

            Az edzés végeztével Thiagoval beszélgettem, amikor megjelent édes drága, hajnalban keltő barátom, David Luiz.

            - Hogy aludtál, Juninho?- kérdezte visszafojtott röhögéssel.

            - Nem vagy vicces. Ha holnap is ezt fogod csinálni, téged foglak a labda helyett rugdosni a nyitómérkőzésen.

            - Naaa, ne legyél már ilyen morci.

            - Nem vagyok morci.- vágtam rá hirtelen.

- De az vagy, ugye, Thiago?

- Bocs, haver, de igaza van. Túl sokat aggódsz. Fiatal vagy még, végtelenszámú lehetőséged van.

- Mi van? Ne csináljátok már! Ne mondjátok, hogy egyedül én vagyok tiszta ideg ettől az egésztől!- tártam szét a karjaimat.

- Nem is mondtuk. Csak egyszerűen meg kell tanulni kezelni.- magyarázza Thiago.- Ez most egy nagy lehetőség, és hidd el, hogy még az olyan nagyágyúk is, mint Júlio vagy Dani, rettegnek ettől az egésztől, mégis képesek arra, hogy felülkerekedjenek a félelmeiken, és átadják magukat a játék iránti szenvedélynek.

- Na és ti?

- Én személy szerint,- szólalt meg David- többek között a hitemnek köszönhetően vagyok képes uralni a helyzetet. Tudom, hogy Isten segíteni fog nekünk ezen a hosszú és nehéz úton, és sokszor már ennyi is elég. De persze, ha nem lenne egy ilyen bivalyerős csapatunk, lehet, hogy kicsit többet aggódnék.- mosolygott.

- Valahogy én is így vagyok ezzel. Mindig lehet találni olyasvalamit, amiért érdemes küzdeni. És ha erre összpontosítasz, garantáltan meglesz az eredménye. De ahogy nézni szoktalak, úgy tűnik, hogy neked az is elég, ha van nálad egy labda. Attól a pillanattól kezdve, hogy hozzád került, megszűnik a külvilág, és csak a játék létezik. Ha ezt megtartod, biztos vagyok benne, hogy nemigen lesz sok problémád az izgulással.- veregette meg a vállamat. Legfeljebb egy picikét, a meccseket megelőzően.- tette hozzá nevetve.

- Kösz, srácok.- pacsiztam össze velük hálásan.- És igazatok van. A foci iránti szenvedély a legfontosabb. Ha ez megvan, megállíthatatlanok leszünk.

- Megállíthatatlanok? Kik?- jelent meg a korábban említett Dani Alves.

- Szerinted?- kérdezett vissza David.

- Hát én biztosan megállíthatatlan leszek, amíg el nem jutok egy kajáldába, mert éhen halok.- mondta Dani, aki átkarolva a vállamat terelt el a többiektől a stadionból kivezető irány felé.

- Szóval, hol szeretnél kajálni?- kérdezte tőlem.

- Hogy én? Nem azt mondtad, hogy te vagy éhes?- néztem rá furán.

- De, természetesen én mondtam. Mégis úgy gondolom, hogy rád jobban ráfér egy jó nagy adag brazil módon elkészített bab.

- Miből gondolod?- kérdeztem nevetve.

- Hát nem is tudom, hogy mondjam szépen… Szerintem vékonyabb vagy, mint a kisujjam.- mutatta fel az említett testrészét.

- Menj már!- röhögtem.- Tudod, hogy imádok enni. És szoktam is. Csak hát…

- Szerinted hány nő lenne képes ölni egy ilyen tulajdonságért? Annyit ehetnének, amennyit akarnak, mégsem látszana rajtuk semmi.

- Oké, szerintem hagyjuk a testalkatomat.- dörzsöltem meg a halántékomat nevetve.- Így is napestig lehetne sorolni a jó tulajdonságaimat. Kezdve az ellenállhatatlan mosolyommal.

- Ellenállhatatlan, mi?- kérdezte, majd a vigyorgásomat látva, elröhögte magát.- Lehet, hogy igazad van.

1♥- Prológus (első fejezet rangjával ellátott)

„From the sky to the sea to the air that we breathe, from the depths of the earth to the stars.”

{Níla}

2014. június 11. 20 óra körül (valahol a Földközi-tenger felett)♥

A repülő már magasan szállt, maga alá utasítva az öreg kontinenst és minden mást, amíg a szem ellát. Most már épületeket sem lehetett kivenni a távolból, minden összemosódott, és egy-egy hatalmas foltot alkottak a földön. A Földközi-tenger csillogó kék vize innen fentről sokkal kisebbnek tűnt, mint ahogy azt az ember térkép alapján elképzeli.

A fejemet a repülő falának támasztottam, mert valaminek muszáj volt, habár egyáltalán nem tűnik jó ötletnek, így, hogy már az agyam minden egyes része összerázkódott. Franc gondolta volna, hogy ilyen kényelmetlenek az ülések! Ráadásul nem egy egy-két órás repülőút vár ránk. Azt még valahogy ki is bírnám. Mit tudom én, ráfeküdnék Szandira, vagy valami. De ebben az esetben, hogy az utazás 15 órát vesz igénybe, kétlem, hogy tolerálná.

Úti célunkat nem is említettem még. Pedig elég rendesen említésre méltó. Igazából ez a legcsodálatosabb dolog, ami az eddigi 17 évem alatt történik. És úgy érzem, egész életemben meghatározó esemény lesz ez. Na jó, nem húzom tovább az időt, elvégre most mit érek el vele? Dobpergés, meg mindenféle figyelemfelkelő tárgy… IRÁNY BRAZÍLIA! IRÁNY A FOCI VB!

Már jó ideje csak nagy kékséget látok, amikor kinézek a repülő ablakán. Képtelen voltam aludni, pedig ezek ketten már több órája húzzák a lóbőrt. Nem igazán tudtam mit kezdeni magammal, számtalanszor hallgattam meg a focis lejátszási listámon lévő dalokat, plusz még sorozatot is néztem, de az idő olyan lassan telik, mintha valaki leállította volna. Emellett olyan hideg volt a repülőn, mintha valahol Alaszka felett repülnénk, ezért folyamatosan azzal bajlódtam, hogy a hatalmas spanyol zászlómmal próbáltam bebugyolálni magamat. Amikor meg végre sikerült, sajogni kezdett a fenekem, úgyhogy helyezkedés, és kezdhettem újra az egészet. Az időm nagy részét el is töltöttem ezzel a felettébb izgalmas elfoglaltsággal.

Valahogy mégis sikerült elbóbiskolnom, mert arra ébredtem, hogy valaki vadul rángatja a vállamat.

- Istenem, Níla, kelj már fel! Már lehet látni Brazíliát!- mondta csillogó szemekkel.

- Ez csodálatos!! Vera, Vera, nézd már meg!

- Látom.- mászott az ablakhoz nevetve.- Nem is olyan régen voltam itt utoljára.

- Hát, van akinél megy a szekér. Nekünk viszont ez nagyon nagyon naaagyon új!- kiáltom megbabonázva.

Egyre csak közeledtünk ehhez a fantasztikus országhoz, ami a világ egyik legnagyobb sporteseményét rendezi meg idén nyáron. És aminek pár órán belül a részesei leszünk.

A terminál tömve volt, de nem az az átlagos „tömött terminál” hangulata volt az embernek. Ez a hatalmas színkavalkád, amit a különböző országok szurkolói felszerelése keltett életre, egyszerűen maga volt a tömör gyönyör. Ez a sok ember a világ minden részéről már a repülőtéren is büszkén villogtatta hovatartozását. Tökéletesen idevág az idei vb himnuszának egy részlete: „show the world where you’re from, show the world we are one”. Igen, mert bár annyiféle országot képviselnek itt az emberek, mindannyian egy okból vagyunk itt: hogy együtt szurkoljunk a mieinknek a futball világbajnokságon.

Mondjuk, ha jobban átgondolom, nem feltétlenül a mieinknek, még ha mi úgy is érezzük, hogy hozzájuk tartozunk. Mi speciel nem az országunkért vagyunk itt, fura is lenne, hiszen ’86 óta egy vb-n sem vettünk részt. Akik miatt most egy hónapon keresztül Brazíliában töltjük majd a mindennapokat, elsősorban spanyol nemzeti válogatott, de a brazilok és az argentinok is közel állnak a szívünkhöz. Hosszasan regélhetnék arról, hogy mennyire, de mennyire imádom a spanyolokat, de valószínűleg soha nem bírnám abbahagyni.

Szóval mi alapból nem öltöztünk szurkolóknak, egyedül nekem volt a nyakamba rakva a hatalmas spanyol zászlóm, mivel leszállás után nem tudtam belerakni a bőröndömbe. Miután leértünk egy nagy mozgólépcsőn, kétségbeesetten kapkodtuk a fejünket, hogy mégis hol lehet Vera nagybátyja. Kerestük a nevünkkel ellátott kartont a tömegben, de mindent láttunk, csak azt nem. Elég rémült lehetett mindhármunknak a tekintete, mert egy öreg néni megkérdezte tőlünk portugálul, hogy minden oké-e. Vera (aki alapból Portugáliában él, szóval természetesen érti a nyelvet) gyorsan elmotyogta, hogy nincs semmi probléma, csak kicsit megviselte a repülőút.

Hát nem éppen ez volt a helyzet, konkrétan lefagytunk. Tökre egyedül vagyunk ebben a számunkra idegen országban. Még Vera is teljesen ki volt akadva. Fogalmunk sem volt, mit csináljunk.

- Felhívom. Nem értem, már itt kéne lennie!

- Oké, addig Szandival odébb visszük a táskáinkat, mert pont az út közepén állunk, és az emberek egyre dühösebbek.

Sikeresen találtunk is egy szabad padot, ami köré le is cuccoltunk, és ott vártuk meg amíg Vera telefonált. Körülbelül 10 perc várakozás után indult el felénk, az arckifejezése már nyugodtabb volt, de még mindig idegességet tükrözött.

- Lezárták az egyetlen utat a repülőtérhez, és ott áll már másfél órája a dugóban. Taxival kell mennünk.

- Hogy micsoda? São Paulo hatalmas repülőteréhez egyetlen út vezet?? És én még azt hittem, hogy Magyarország az elcseszett.- fogtam a fejemet ingerülten.- Na jó, eleve hülyeség volt összehasonlítani Magyarországot Brazíliával. Ég és föld.

- Hát az tuti. De most akkor tényleg taxival megyünk?- mutatott Szandi a hosszú, kígyózó sorra a taxiknál.- Szerintem gyalog hamarabb érnénk oda nagybátyád lakásához.

- Egyébként lehetséges.- mondtam elgondolkodva, miközben az embertömeget vizslattam.

- Ez hülyeség.- jelentette ki Vera, aki ezzel vissza is rántott a valóságba.- Biztos van valami megoldás! Gondolkozzunk már!

Portugál barátnőm kijelentésére elkezdtem reálisan gondolkodni, de bár esküszöm az égiekre, hogy igyekeztem, mégsem jutottam semmire. Folyamatosan az villant be az agyamba, hogy milyen vicces, hogy itt maradtunk egyedül a reptéren. Na igen, ilyenkor szoktam azt érezni, hogy nem aludtam ki magamat rendesen. De ez a tény akkor is elszórakoztatott egy darabig. Egészen addig, amíg eszembe nem jutott valami felhasználható ötlet.

- És… Mi lenne, ha stoppolnánk?

- Stoppolnánk? Nem azt mondtad a múltkor, hogy soha az életben nem stoppolnál?

- Hát… De. De akkor még nem éltem át olyan krízishelyzetet, mint most. Jelenleg minden átértékelődik bennem.- mondtam, de Szandi kétkedő tekintetét látva hozzátettem:- Na jó, mondjuk akkor úgy, hogy egy-két dologhoz kénytelen vagyok máshogy hozzáállni.- vigyorogtam infantilisen a lányokra, mire ők elnevették magukat.

- Egyébként nem rossz ötlet. Na látod? Nem hiába tartunk!

- Haha.- löktem oldalba Szandit nevetve.- Igazi kincs vagyok.

- De még mennyire.- mosolygott, és átölelte a vállamat.

A főbejáraton kívül több kisebb is található a terminálban, ezért kerestünk is egyet, hátha azon kijuthatunk. Amikor kiértünk, csalódottan vettük tudomásul, hogy esik az eső. Levettem hát a nyakamból a spanyol zászlómat, és magamra terítettem. Miután Vera csúnyán nézett rám, őket is beengedtem az esőtől megvédő spontán tetőm alá.

            - Ööö, Vera?- kérdeztem pár percnyi csend után.- Nem annak a cégnek van a lógója annak a teherautón, akik a stadionokat építették? És nem…

            - …annál a cégnél dolgozik a nagybátyád?- tette hozzá lelkesedve Szandi.

            - De… De!! Ez az!- kiáltotta Vera izgatottan.- Menjünk oda hozzá, hátha el tud vinni minket!

            - Azt hiszem jogos képviselője lettem a kincs kifejezésnek.- mondtam széles vigyorral az arcomon, miközben a teherautó felé vettük az irányt.