11❤ - A kamu barátnő

{Níla}

2014. július 13. 18 óra 05 perc (Corinthians stadion, São Paulo)

            - Most mit csináljunk?- kérdeztem kétségbeesve.

            - Visszamegyünk és megnézzük a meccset. Majd utána kitalálunk valamit.

A mérkőzés második fele nem volt kevésbé izgalmas, mint az első félidő, ennek fényében tomboltuk végig a hátralévő perceket. Neymar a 71. percben büntetővel szerzett vezetést a hazai csapatnak, nem kis örömöt okozva ezzel a lelátón lévő szurkolóknak. A meccs utolsó találata Oscar nevéhez fűződik, aki a 91. percben bombázott a horvátok kapujába, így Brazília 3-1-es végeredménnyel megszerezhette a győzelemért járó 3 pontot.

            - Hát gyerekek, ez csúcs volt!- lelkendezett Noel.- Már imádom ezt a vébét.

            - A vébéket nem lehet nem szeretni.- mosolyogtam rá.

            - Jó, ez igaz. Viszont a csapatod teljesítménye nagyban befolyásolja a világbajnoksággal kapcsolatos érzelmeidet.- nézett rám a mosolygó szemeivel.- Melyik volt a kedvenced?

            - A 2010-es.- vágtam rá gondolkodás nélkül.

            - És miért?- kérdezte, de persze tudta a választ.

            - Hát természetesen leginkább a végkimenetel miatt…- mondtam, de a vigyorgása alapján rájöttem, hogy csak a saját gondolatát akarta igazolni.

            - Na látod. Ha majd visszagondolsz erre a vb-re, biztosan először a kedvenc csapatod/csapataid eredménye jut eszedbe, csak aztán maga a világbajnokság.

            - Oké, felfogtam, te géniusz.- paskoltam meg a vállát.- De ne bízd el magad, nem mondtál olyan okosságot.

            - Már hogyne mondtam volna. Fogadjunk, hogy ilyenekre soha nem gondoltál még.

            - Fogadjuk, hogy igen.- tettem keresztbe a karjaimat.

            - Olyan makacs vagy.- vizslatott oldalra döntött fejjel, de a szemeiben vidámság tükröződött.

            - Níla!

            - Igen?- fordultam a hang irányába. Közben észrevettem, hogy már csak néhány ember tartózkodott a lelátókon. Még mindig hihetetlen, hogy pár órája itt vigyáztam Davi Luccára.

            - Gondolkoztam…- kezdte Szandi.- De nem jutottam semmire.

Csak néztem rá. Nem tudtam, hogy ezt most komolyan gondolja, vagy… tényleg nem volt semmi ötlete.

            - Hát… oké.

Nem tudtam, mit mondjak erre.

            - Miért nem adjuk le simán a portán?- kérdeztem meg egyszerűen.

- Az nem lenne túl jó ötlet…

            - Miért?

            - Mert… Azt hiszem, elrontottam a telefont.

            - Hogy érted, hogy elrontottad?- meredtem rá tágra nyílt szemekkel.

            - Meghibásodott. Izé, a meccs alatt videóztam, meg fényképeztem vele, aztán visszaraktam a farzsebembe, és amikor újra megnéztem, az általam készített képek jelentek meg… de nem tűntek el.

            - Azt akarod mondani, hogy bármit is csinálsz az iPhone-nal, meg sem nyikkan?

            - Nem igazán.- mondta lehajtott fejjel.

            - A francba. El kell vinnünk egy szerelőhöz.

            - Egy szerelőhöz?? És mit mondunk neki?? Ja, igen, tulajdonképpen ez Neymar telefonja, csak véletlenül nálam maradt és dokumentáltam vele az egész meccset, szóval teljesen bedöglött… Ez szerinted a megoldás?

            - Kitalálok valamit. Talán már ki is találtam.

            - És? Mit fogsz mondani?

            - Azt, hogy Neymar egyik barátja vagyok.

            - Nem hiszem, hogy ez elegendő. Ennél több kell.

            - Mégis milyen több?- kérdeztem halkan.

            - Mondd azt, hogy a barátnője vagy.

{NJr}

            - Megcsináltuk! Sikerült! Győztünk!- kiáltozták a többiek az öltözőben.

            - Hú! Ez király!- huppant le mellém Dani.- Hogy vagy?

            - Jól.

            - Miért nem ujjongsz?

            - Nem tudom.

            - Na! Ne csináld. Mi van már megint?

            - Nem fogtam még fel a dolgot.

            - Nem? Pedig ideje lenne már! Megnyertük az első meccset, ráadásul te ehhez KÉT góllal járultál hozzá! Elképesztő vagy, Neymar. Csak egyszerűen nem tudod elhinni.    

- Lehet.

            - Hát ez kész.- állt fel a padról.- Hé, fiúk! Bíztassuk egy kicsit Neymart!- fordult felém, majd hátrált pár lépést.- Éljen Juninho! Éljen Juninho! Éljen Juninho!

Amikor már mindenki együtt harsogta a az éljenzésemet, feltápászkodtam, mire mindenki elcsendesedett. Várakozásteljesen néztem rám.

            - Vuhúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú!- kiáltottam torok szakadtamból. Még jó pár ordibálás után zenét akartam bekapcsolni, így a telefonomért nyúltam. Ez nem lehet. Itt kéne lennie. Hol van? Elsápadtam.

            - Hagyd, Ney, majd én.- nyomkorászott David a telefonján, és már el is kezdődött a kedvenc győzelmi dalunk.

            - Nem találom az iPhonomat.- néztem Danira.

            - Biztos megvan valahol. Nem csodálkoznék, ha a meccs előtti állapotodban otthon hagytad volna. Meglesz az, ne aggódj. Most pedig ünnepeljünk!

{Níla}

            - Köszi, hogy elhoztál, Noel.- hálálkodtam.

            - Semmiség. Most már vigyázni fogok rád.- mosolygott rám kedvesen.- Ne menjek be veled?

            - Nem kell, csak muszáj segítséget kérnem valakitől, mert teljesen használhatatlan a telefonom.

            - Mi is a baja?

            - Ööö… Folyton lefagy. Hosszútávon elviselhetetlen.

            - Megértem.- vigyorgott.- Megvárjalak az üzlet előtt?

            - Noel, ne butáskodj, nem fogok elszökni sehova.- mondtam fejcsóválva.- Nem messze innen láttam egy kávézót, ott megvárhatnál.

            - Tuti?

            - Tuti.

            - Rendben, akkor ott várlak majd. Ha 15 percen belül nem jössz, ide fogok jönni.- mondta határozottan. Úgy látszik, tényleg komolyan gondolja ezt az odafigyeléses dolgot. Amellett, hogy egy picit bosszant, még élvezem is.

            Kiszálltam a kocsiból, megvártam, amíg megfordult, majd eltűnt a szemem elől. Elindultam a szerelő bejáratához, és benyitottam. Az ajtó fölé felraktak egy olyan csilingelő szerkezetet, ami jelzi, ha valaki belép az üzletbe. Őszintén szólva, másra számítottam. A helyiség nagy volt és tágas, a méretes üvegablakok miatt, pedig világos és barátságos. Mire odaléptem a pulthoz, meg is jelent egy alacsony, duci mosolygós férfi. Le sem tagadhatta volna, hogy brazil, sugárzott belőle az itteni életérzés.

            - Miben segíthetek, hölgyem?- kérdezte kedvesen. Ó, hölgyem? Tetszik a modora.

            - Egy meglehetősen rossz állapotban lévő telefont szeretnék megjavíttatni.

            - Megmutatná a készüléket, kérem?

            - Hogyne.- nyújtottam át Neymar iPhoneját.

            - Minden rendben, hölgyem?- kérdezte aggódó tekintettel.

            - Persze, csak remélem, meg lehet javítani.- válaszoltam egy erőltetett mosoly kíséretében. Iszonyat ideges voltam, nem csodálom, hogy ez kívülről is látszódott. Egyszer biztosan megölöm Szandit.

            - Ahogy ezt jelenleg meg tudom állapítani, túl lett terhelve a telefon, valamint a képernyője is be van nyomódva egy kicsit. Kié ez a telefon, ha szabad megkérdeznem?

            - Az… az enyém. Ki másé lenne?

            - Ami azt illeti… Azt hiszem, megkaptam a választ. Mit keres önnél Neymar telefonja?

            - Öhm, tudja, nem akartam ezt nagydobra verni… Nem volt ideje megcsináltatni, így megkért, hogy hozzam el helyette.

            - Kérem, ne haragudjon, amiért ilyen személyes kérdéseket teszek fel, de ön miféle kapcsolatban áll vele?

            - A… a… A barátnője vagyok.- sütöttem le a szemem, majd amikor felnéztem rá… izgatottságot véltem felfedezni a tekintetében. Mérhetetlen izgatottságot.

            - Szentséges istenem, hogy nem vettem észre! Ön tényleg a barátnője! Ha szabad megjegyeznem, sokkal elbűvölőbb élőben, mint képeken. Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Senhora Marquezine!

Hogy kicsoda? Mi folyik itt? Mindegy, most az a lényeg, hogy elhitte.

- Én is örülök… Megkérhetem arra, hogy teljes titoktartással végezze a munkáját, és ne szivárogtasson ki semmit?

Még az kéne, hogy kiderüljön ez az egész, a végén börtönbe kerülnék, vagy ki tudja.

- Természetesen, hölgyem. Soha senki nem fogja megtudni. Hatalmas megtiszteltetés Neymar telefonját javítani, amit a kedves barátnője hozott el nekem!- lelkendezett. Kezdtem rosszul lenni.

- Mikorra várható a telefon elkészülése?

- Azonnal elkezdem, amint elbúcsúzunk. Holnap kora délutánt mondanék, de ha volna olyan szíves, és leírná nekem a telefonszámát, pontos időpontot tudok majd mondani.

- Ó, természetesen.- mondtam egy kicsit nagyobb nyugodtsággal, és lefirkantottam a számomat a papírra, amit nyújtott nekem. Ez a pár óra csak nem lesz olyan feltűnő neki… Habár ki tudja. A mai világban már mindenkinek a telefonja a legfontosabb.

- Hálás vagyok mindenért, uram. Várom majd az infókat. További szép napot!

- Szép napot önnek is, Senhora Marquezine!

Egy pillanatra összerezzentem, ahogy kimondta a „nevemet”, majd a csilingelés közepette kiléptem az üzletből.

10♥ - Az elkószált telefon

{NJr}

2014. július 13. 17 óra 45 perc (Corinthians stadion, São Paulo)

            - Ney! Neymar!- kiáltotta Dani, aki éppen a folyóson csörtetett a nevemet kiáltozva. Amint elhaladt az öltöző előtt, megpillantott és beslisszolt a helyiségbe, amiben már csak egyedül üldögéltem.- Hé…- ült le mellém, arca megértést tükrözött.- Jól vagy?

            - Végül is… igen. Jobban érzem magam, mint legutóbb, de a gyomromban lévő pillangóraj képtelen nyugton maradni. Állatbarát vagyok, de már legszívesebben kihívtam volna a rovarirtókat.- csóváltam a fejemet, Dani pedig nevetéssel reagált az iménti megszólalásomra.

            - Megritkult rajom még nekem is van, szóval nem kell aggódnod.- kacsintott rám, karja a vállamon pihent.

            - Nem akarok folyton csak panaszkodni, de utálom, hogy nem vagyok ura a helyzetnek. Félek, sőt, inkább rettegek. Legszívesebben kirohannék a világból.

            - Tudod, hogy velem bármikor beszélgethetsz. Örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Erre csak annyit tudok mondani, hogy megértelek, hatalmas rajtad a nyomás, elvégre te vagy Brazília egyik legfényesebb csillaga, ami ezalatt az egy hónap alatt még magasabbra emelkedhet, és az emberek pont ezt is várják el tőled.- Egy sóhajtásnyi szünetet tartott.- Figyelj, nem vagyok jós, de úgy vélem, hogy a vb után már a világ legkietlenebb vidékein is ismerni fogják annak a brazil srácnak a nevét, aki a kitartásának, elhivatottságának, a hitének, a sport iránti szeretetének és mérhetetlen tehetségének köszönhetően képes volt meghódítani a világot azzal a szenvedélyes játékkal, amit ő képvisel. Milliók néznek már most fel rád, mi lesz később? A gondolattól is beleszédülök. Inspirálod az embereket, hitet adsz nekik, hogy soha ne adják fel, mert kellő akarattal bármit elérhetnek. Én is felnézek rád, Neymar. Olyan fiatal vagy még, mégis hihetetlen, mennyi tehetség szorult beléd. És ez még tovább fejleszthető. Jesszusom, haver, még a végén Leo Messit is letaszítod a foci istenének járó trónról.- nevetett fel.- Higgy magadban. Mindenki más hisz, viszont ha te nem tudsz, ez mind nem számít.

            Beálltam a sorba, ami a pályára való kivonulás miatt állt fel, és vártuk az instrukciókat. Mellettünk lassan a horvát válogatott is elkészült, megöleltem Ivan Rakitićot, aki három nap múlva már hivatalosan is tagja lesz a Barçának, így csapattársak leszünk. Váltottunk pár szót, majd Júlio fordult hátra hozzám:

            - Felkészültél, Juninho?

            - Időbe telt, mire rájöttem, de erre igazán képtelenség felkészülni.

            - Helyes. Itt az idő, mutassuk meg nekik, milyen fából faragták a brazil válogatottat.

Amint Júlio befejezte a mondatot, már jeleztek is, hogy indulhatunk. Lementünk a lépcsőn és már vonultunk is be a pályára. Rengeteg ember és hatalmas éljenzés fogadott minket. Csodálatos érzés volt. Végre minden porcikám érezte azt, hogy elkezdődött a világbajnokság.

{Níla}

            - Úristen, most jönnek ki!- kiáltottam, és olyan lendülettel ugrottam fel a székemről, hogy majdnem előre estem az előttem ülőkre.

            - Ááá, meghalok, milyen izgalmas ez az egész!- ujjongott Szandi.

            - Hát ez elképesztő! És pár órája velük találkoztál!- ámuldozott Vera.

            - Csípj meg! Ne is, inkább rúgj meg, azzal még biztosabban fogom tudni, hogy nem alszom.

            - Hogy rúgjalak meg?- kérdezte Vera döbbenten.

            - Légyszi.

            - De hát…

            - Majd én.- mondta Szandi, és a bokámba rúgott egy jókorát.

- Aúú!

- Jaj, ne haragudj!- tette Szandi a szája elé a kezeit.

- Nem, semmi baj, én akartam.- masszírozgattam a sajgó bokámat.- Oké, talán rúghattál volna kisebbet is, de így legalább már kétségtelen, hogy ébren vagyok.- nevettem fel a többiekkel együtt.

Egy elképesztően izgalmas első félidő után, Neymar fantasztikus bombájával, és Marcelo szerencsétlenül elsült öngóljával 1-1-es állással következett a tizenöt perces szünet. Nem nagyon bírtunk a fenekünkön maradni a meccs alatt, olyan leírhatatlan érzés volt ennek a része lenni. A lelátó sárga-zöld-kék, illetve piros-fehér színekben pompázott, emellett különböző feliratokkal ellátott táblák és zászlók is tarkították a látványt. Egyszerűen csodálatos volt. A csapatok szurkolói egy emberként reagáltak az egyes megmozdulásokra, amik a pályán történtek. Olyan volt, mint két nagy család. A mi helyünk brazil szurkolók sokasága között helyezkedett el, rajtam a srácok által aláírt Neymar Jr mez volt, csakúgy, mint a többieken – aláírás nélkül. Noel, pedig szimpla, szám és név nélküli mezt vett magára, valamint a Nic-től kapott zászlót tartotta a kezében.

- Basszus, pisilnem kell.- szólalt meg Szandi hirtelen.

- Ajaj, biztos vagy benne?

- Azt csak el tudom dönteni, hogy kell-e pisilnem vagy sem!- csattant fel.

- Jó-jó, ne kiabálj, csak… ez most nagy szívás lesz.- vakartam a fejemet idegességemben.

- Tudom…- hajtotta le a fejét az ölébe.

Elindultam Szandival felfelé a lépcsőn, amin szünet lévén nem volt könnyű közlekedni. Tisztában voltunk vele, hogy hosszú, kígyózó sorok várnak majd minket a mosdónál, de hát ha pisilni kell, akkor pisilni kell. Ráadásul ilyen izgalmas meccs alatt képtelen lenne magában tartani, szóval ezt a dolgot most muszáj elvégezni.

Sajnálatos módon nem tévedtünk… Akkora sor volt, hogy azt sem tudtuk hol a vége. Szomorúan álltunk be oda, amit a sor végének véltünk. Tudomásul kellett vennünk, hogy így jóval a szünet vége után fogunk majd végezni.

            - Esküszöm, beszerzek neked egy felnőtt pelenkát…- duzzogtam.

            - Jól van, na, nem gondoltam volna, hogy még a meccs alatt rám fog jönni.

            - Nem gondoltad volna?? Több, mint fél liter mangó turmixot ittál, mielőtt elindultunk! Ezt mégis hogy gondoltad?

            - Nem akartam inni, csak hát annyira jól nézett ki, képtelen lettem volna ott hagyni az asztalon…

            - Oké, zárjuk le a témát. Ezen már úgysem tudunk változtatni.

Tíz perce álltunk a sorba, ami körülbelül két métert haladhatott, de már teljesen elvesztettem a türelmemet. Úgy döntöttem, ki kell találnom valamit.

            - Szandi, én nem fogom kivárni, mire sorra kerülünk. Van egy ötletem. Elég húzós, de jobb lesz, mint itt álldogálni. Gyere velem!

            - Jaj, ne siess annyira, mert már nem bírom sokáig visszatartani!

            - Pont azért kéne sietni, na gyere!- intettem neki, majd határozott lépésekkel indultunk el a lépcső felé.

            - Níla, miért megyünk az öltözők felé?- állt meg Szandi egy pillanatra.

            - Azért, mert ott biztosan van külön mosdó, amit csak ők használhatnak. Garantáltan nem kell kilométeres sorban állnod.

            - Hát, nem tudom, hogy ez jó ötlet-e…

            - Akarsz pisilni vagy sem? Na ugye! Induljunk!- fogtam meg a karját és húztam magammal.

            Ahogy egyre közelítettünk a lépcső aljához, lassítottuk a lépteinket. Az utolsó lépcsőfoknál óvatosan előrehajoltam, hogy megnézzem, van-e valaki a folyosón. Nem láttam senkit, így intettem Szandinak, hogy indulhatunk. Nem tudom pontosan, merre vannak a mosdók, de mivel az öltözők itt voltak, a vécének is itt kell lennie valahol. Nagyon halk, de gyors léptekkel haladtunk az ajtók felé, majd rögtön az elsőn be is slisszoltunk. Amint beléptünk, bezártam magunk mögött az ajtót. Végre volt lehetőségem arra, hogy körülnézzek.

            - Hűha!- ámuldozott Szandi.

            - Ez tényleg hűha…- néztem tátott szájjal. A brazilok öltözőjébe kerültünk.

            - Úristen, itt vannak a játékosok cuccai…- lépett oda az egyik kupachoz.- Ezek Thiago Silva ruhái, és… Káprázik a szemem, vagy az tényleg Neymar telefonja?

            - Eszedbe ne jusson…!- figyelmeztettem.

            - Ez a mennyország!- nyúlt a telefonért.- És érzed ezt a focista illatot? Mondjuk neked ez már nem új… Nincs lekódolva!

            - Szandi!

            - Szerinted beleírjam a számomat? Vagy csörgessem meg vele az én telómat, hogy meglegyen a száma?- kérdezte csillogó szemekkel.

            - Te megbolondultál. Menjél pisilni végre!

            - Oh, basszus, tényleg!- futott el a mosdó irányába. Fejemet csóválva huppantam le a padra Oscar cuccai mellé. Ez tényleg nagyon király. Így egyszerű emberek benyomását keltik bennem, nem úgy, mint amikor egy meccsen látom őket. Egyszerű emberek, akik az égiek jóvoltából hatalmas tehetséggel lettek megáldva. Hirtelen tértem vissza a valóságba, amikor is lépteket hallottam. Odafutottam a mosdó ajtajához, és fojtott hangon szóltam Szandinak.

            - A francba, Szandi, valaki jön! Igyekezz már!

Amint kimondtam, már hallottam is a vécé lehúzását.

            - Most mit csináljunk??- kérdezte kétségbeesetten.

            - Én nem…

            - Hé! Van itt valaki?- szólt egy nagyon mély férfihang.

            - Basszus, basszus!

            - Ti ketten!- jelent meg a hang nem túl barátságos tulajdonosa.- Mégis mit kerestek itt az öltözőben? Na gyertek csak!- fogta meg erősen egy-egy karunkat, majd húzni kezdett magával.- Most szépen megkeressük a rendőrséget.

            - Mi?? Ne! Nagyon kérjük, ne tegye! Csak mosdót kerestünk!

            - Elég egyértelműen ki van írva, hogy merre található a mosdó. Ne próbáljatok kifogást keresni, ebből már nem tudtok jól kijönni.

            - De…- próbálkozott Szandi.

            - Inkább maradjatok csendben.- mondta, és tovább ráncigált minket.

Ahogy haladtunk, a falon egyszer csak megpillantottam egy képet Alexis Morenoról, amint az építkezésen dolgozik.

            - Uram, mi ismerjük Alexis Morenot! Tulajdonképpen az ő jóvoltából lehetünk most itt!

            - Mármint a focisták öltözőjében?- horkantott.- Ennél jobban kell próbálkoznod.

            - De be tudom bizonyítani! A fia jött el velünk a meccsre!- kiabáltam.- Ne ráncigáljon már!- rántottam ki a karomat.

            - Jobb lesz, ha lenyugszol, máskülönben…

            - Níla! Szandi! Hát mi tartott ennyi ideig?- jelent meg Noel.- Elengedheti őket, uram, velem vannak.

            - Bent voltak az öltözőben, muszáj őket elvinnem a rendőrökhöz…

            - Szerintem meg teljesen felesleges lenne emiatt fáradoznia. Majd én beszélek a fejükkel. Nem fordul elő többet.

            - Biztos ebben?

            - Egészen biztos.

            - Hát rendben. Mehetnek. De figyeljen rájuk!

            - Hogyne.- intett Noel búcsúzóul, majd amikor már kellő távolságra volt tőlünk az őr, hozzánk fordult.- Mi a francot kerestetek az öltözőben? Elment az eszetek?

            - Ne haragudj, de képtelenek voltunk kivárni a sort a másik mosdónál…

            - Ezért elmentetek a… Na jó. Felejtsük el. Még jó, hogy tudtál írni nekem egy sms-t. nem tudom, mi történt volna, ha nem vagyok itt.

            - Ahogy mondtad, felejtsük el.- vigyorogtam rá, mire ő visszavigyorgott.

            - Na nyomás vissza a lelátóra.

            - Igenis!

CSING!

            - Mi volt ez?- néztem rá Szandira, aki a farzsebéhez nyúlt.

            - Basszus…

            - Mi a baj?- kérdeztem szemöldök ráncolva.

            - Nálam maradt Neymar telefonja…

9♥ - Álmomban már láttalak

{Níla}

2014. július 13. 15 óra 30 perc (Corinthians stadion, São Paulo)

- Gyere, Davi, úgy látom, vége van az edzésnek.- mondtam, majd megfogtam a kezét, és elindultunk lefelé. A srácok lent egy kupacban, összedugott fejjel álltak a pálya közepén, valószínűleg igyekeztek együtt lelkileg felkészülni a megmérettetésre, ami már tárt karokkal várja őket. Mindig is tudtam, hogy őket több fűzi össze, nemcsak csapattársi viszony, hanem nagyon erős barátság is.

            - Vamos Brasil!- kiáltják a pályán, majd mindenki szétszéledt, ki az öltöző irányába, ki az edzőhöz, ki pedig a kispadok felé. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi lesz a csapat jövője a világbajnokságon, de az biztos, hogy kevesen érdemelnék meg a győzelmet annyira, mint ők. Ezért viszont egyedül csak a brazil válogatott tehet, így hát nem kis feladat vár rájuk.

Neymar baktatott felénk, izzadt volt és kimerült, szemében viszont elszántság csillogott. Fáradt mosoly ült ki az arcára, amikor találkozott a tekintetünk. Felkapta a kisfiát, és egy nagy puszit adott Davi arcára.

            - Nagyon hálás vagyok neked, Níla. Nem is tudom, mit mondjak.- mondta szégyenlős mosoly kíséretében, miközben a kis törpét dédelgette a karjaiban.

            - Hidd el nekem, hogy nem te vagy az, aki nem tudja, hogy mit mondjon.- nevettem fel hitetlenkedve.- Életre szóló élményt köszönhetek neked.

Válasz helyett csak rándított egyet a vállán, de most már kedélyes vigyor terült szét az arcán.

            - Engedd meg nekem, hogy tegyek még egy szívességet.

            - Nincs szüksé… Illetve… Ami azt illeti, lenne valami. Haza kéne jutnom, de azt sem tudom, hol vagyok.

            - Azt hiszem, ezen könnyedén segíthetek.- mondta, majd miután letette a földre Davit, elindultunk az öltözők felé.

Amíg Neymar készülődött, a kis szőkével várakoztam a hallban, ahol az a sok fotel volt. Egészen máshogy néz ki így, hogy nem a szúrós növények közül vizsgálgatom. Modern, tiszta, ízlésesen berendezett helyiség volt, helyenként tapétázott, illetve fehér falakkal.

Elbambulva cikáztak a gondolatok a fejemben, amikor valaki leült mellém, és elkezdett valamit magyarázni. Dani Alves volt az.

            - … szóval Neymar időnként nagyon hisztis tud lenni, de egyébként nagyon szuper fickó…

            - Dani?

            - Igen?- nézett rám izgatottan.

            - Egészen pontosan mit is szeretnél?- kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

            - Jaj, hát semmiség, tényleg, tök jó lenne, meg minden…

            - Dani!

            - Izé… Nem vonzódsz akár egy minimálisan is Neymarhoz?

            - Hogy mi?- néztem rá döbbenten. Ez most komolyan beszél?- Nem tudom, milyen összeesküvő elmélet állt össze a fejedben, de azok alapján, amiket eddig mondtál… Ne haragudj, de azt kell mondanom, hogy hülyeség. Amint visszatérek Magyarországra, ugyanaz a kis senki leszek, mint előtte, nem holmi ideiglenes focista-barátnő. Nekem ez nem kell, egyszerűen nem illik bele a világomba.

            - Készen is vagyok, indulhatunk?- jelent meg Neymar, immáron friss tusfürdő illatot árasztva magából.- Minden rendben, Dani?- kérdezte aggódó tekintettel. Eleinte nem értettem, miért, utána viszont Danira pillantottam. Szegény úgy meredt maga elé, mint egy összezavarodott kisfiú, akinek valami olyat mondtak, ami nem illik bele az általa korábban kialakított fantáziaképbe. Hirtelen dühös lettem magamra, és legszívesebben visszaszívtam volna mindent, de… a színtiszta igazságot mondtam neki.

Felálltam a kényelmes fotelből, amit jelenleg tüskés bokornak éreztem, olyan lelkifurdalásom volt. Francba, hát ki gondolta volna, hogy ez neki ilyen fontos? Ahogy elhaladtam mögötte, a hátára tettem a kezem, és alig hallhatóan bocsánatot kértem tőle.

Kellemes délutáni szellő fogadott, amikor kiléptünk a stadionból. A nap ereje erős volt, mégsem volt egy cseppnyi melegem sem. Nehezen tudtam tartani a lépést Neymarral, aki azzal a tipikus „focista járással” haladt előrefelé, amire nem az apró, lassú lépések, sokkal inkább a sietős óriáslépések a jellemzőek. A brazil egy laza fehér pólót viselt térdigérő farmerrel és edzőcipővel, valamint a napszemüveg sem maradhatott el. Az egész olyan… neymaros.

- Na, itt is volnánk.- állt meg egy nyitott tetejű Audi R8-nál.

- Hűha!- ámuldoztam. Többet nem is tudtam volna kipréselni magamból. Nem semmi járgány.

- Tetszik? Ez a kedvencem a három közül.- nézett rá büszkén. Mivel kissé lesokkolódtam, reakció hiányában hozzátette:

- Kellett olyan autó is emellé, amiben sok cucc elfér. Igazság szerint sosem lehet elég kocsija az embernek.- vakargatta borostás állát.- Na jó, szerintem induljunk.

Behuppantunk a kényelmes bőrülésekbe, majd izgatottan felém fordult:

- Mi a cím?

- Ööö… a cím?

- Igen, a cím.

- Azt hiszem, fogalmam sincs róla.- mondtam idegesen, mire Neymar hangosan elnevette magát.

- Esetleg a tulajdonos neve?

- Ó, az menni fog. Alexis Moreno.

- Mo-re-no.- mondta, amint beütötte végtelenül bonyolultnak kinéző GPS-ébe Vera nagybátyjának a nevét. Jesszusom, vajon keresnek már engem? Azt sem tudják, hol vagyok. Ez baj, nagyon nagy baj.- Meg is van. Indulhatunk.

- Még mindig nem hiszem le ezt a Neymaros dolgot… Hogyan? Miért? És megint hogyan?

- Hát… Lesz mit mesélnie az biztos.

- Nem keltjük fel? Nemsokára mennünk kéne…

- Olyan aranyosan alszik, képtelen vagyok felkelteni…

- Valakinek muszáj lesz.

- Hát jó. URAMISTEN, ITT VAN NEYMAR A SZOBÁBAN!

- ÁÁÁÁ!- kiáltottam szívinfarktus közeli állapotban, és percekkel később immáron az ágy mellett, a földről néztem fel rájuk, miközben a szívem rekordgyorsaságú dobogással próbált kiugrani a helyéről.- Ti nem vagytok normálisak.- nyögtem ki végül.

- Szandi volt.- mutogatott Vera a mellette álló idiótára.

- Nem érdekel, ki volt, de kérlek titeket, hogy a jövőben ilyen többet ne forduljon elő, mert konkrétan lepergett előttem az egész életem.

- Bocsi.- nézett rám Szandi bűnbánóan.

- Semmi baj.- mondtam neki kedvesen, már minden harag elpárolgott belőlem.

- Szóval azt mondjátok, lassan indulnunk kell? Mert akkor készülök is…

- Á-á-á!- nyomott vissza Vera az ágyra.- Előbb mesélj nekünk a mai napodról. Merre jártál, kivel voltál, miért hozott egy imádnivaló brazil focista a karjaiban az ágyadba, miközben te aludtál?!- emelte fel a hangját folyamatosan.- Ó, várj, mintha rémlene a neve…- tette hozzá azt tettetve, mintha nagyon gondolkodna.- Meg is van. Neymar!

- Ööö.- nyögtem szemöldök ráncolva. A neve hallatán úgy éreztem, mintha csak álmodtam volna a találkozást, a seleção-t, a… mindent. Eszembe jutottak a képek, így gyorsan előkaptam a telefonomat, hogy megbizonyosodhassak az egész valóságáról. Megnyugtató melegség áradt szét bennem a képek láttán, amikor aztán felpillantottam, eszembe jutott, hogy ezek ketten most éppen valószínűleg azt tervezgetik, hogyan kínozzanak meg engem azok után, hogy órákra felszívódtam.

- Beszélj, mert dühösek vagyunk rád!

- Én tulajdonképpen nem mondanám magamat dühösnek…

- Jó, akkor Szandi nem haragszik. Én viszont annál inkább.- sziszegte ingerülten.- Mégis hogy képzelted ezt az egészet, hm? Azt sem tudtuk, hol vagy, nem volt nálad telefon. Egy óra körül felhívtuk Noelt, de azt mondta, hogy rábízott az egyik haverjára, aki hazahoz téged. Aha. Úgy látszik, nem nagyon sikerült neki.

- Vera, figyelj…

- Hogy a francba kerültél Neymarhoz??- kiabálta. Most már egészen picire húztam össze magamat. Valamilyen szinten védelmet nyújtott a dühkitöréses barátnőm ellen.

- Öhm, először is, nem igazán értem, miért vagy ilyen mérges…- kezdtem, de arckifejezése láttán kicsit másképp fejeztem ki magamat:

- Oké, minden okod megvan rá, hogy dühös legyél rám, de… Jól vagyok, nem történt velem semmi baj, sőt, ami azt illeti, olyan sok jó dolog történt, hogy… semmilyen körülmények között nem változtatnék ezen. Kérlek, ne haragudjatok rám, nem volt szándékos, én csak… azt hiszem, belefeledkeztem Brazíliába.

- Még mindig haragszom, de el kell ismernem, hogy én is éltem volna a lehetőséggel… Veled meg mi van, Szandi?- váltott témát Vera, ugyanis a mellette ülő Szandi valósággal pattogott az ágy szélén.

- Könyörgöm, beszélj végre Neymarról!- tört ki belőle az izgatottság. Ezen muszáj volt nevetnem, utána viszont belekezdtem a mesélésbe.

- Níla, szerinted jó helyen vagyunk?

- Fogalmam sincs. De ezt most miért tőlem kérdezed?- kérdeztem Szandit, miközben nagy nehezen átnyomakodtam kétméretes férfi között.

- Te mondtad, hogy itt voltál délután…

- Ja, amikor több ezerrel kevesebb ember tartózkodott a stadion környékén.- mondtam a fejemet csóválva.- Lehetetlen küldetés. Apropó. Hol a francban van Noel?- forgolódtam idegesen – már amennyire képes voltam a hatalmas embertömegben ezt csinálni.

- Hát itt… volt. Az előbb még itt jött mögöttem.- vakarta a fejét Vera.

- Na de… Oké, nélküle nem fogunk bejutni, az biztos.- mondtam, majd fogtam magam, és lehuppantam a nap melegétől felmelegedett betonra.

- Nem félsz, hogy agyontaposnak?- kérdezte Vera aggódva.

- Őszintén? Nem. De nem akarok tovább járkálni anélkül, hogy biztos lennék abban, hogy bejutunk végre. Itt állunk a stadion előtt egy rakás emberrel, és mégsem tudunk mit csinálni. Így hát most várok.

- Mire, a megváltóra?- vonta fel Vera a szemöldökét.

- Hát, akkor azt hiszem, a megváltó én vagyok, mert nem kell tovább várnotok.- jelent meg Noel, aki ellenállhatatlan kisfiús mosolyát használta fel arra, hogy átférkőzzön az emberek között. Hihetetlen, de bevált. Nekem bezzeg az sem lenne elég, ha meztelenül rohangálnék a tömegben. Valószínűleg még úgysem vennének észre.

- Hol voltál?- kérdezte tágra nyílt szemekkel Szandi.

- Elintéztem, hogy akadálytalanul jussunk be a stadionba.- mondta izgatottan, és intett a fejével, hogy kövessük.

Viszonylag könnyen jutottunk át az embereken, Noel pedig vezetett tovább. Amikor ráeszméltem arra, hogy ahhoz az ajtóhoz közelítünk, amin pár órával korábban beosontam, kuncognom kellett. Erre én is gondolhattam volna. Persze Noel intézkedésével valószínűleg nem a szúrós növények között kell majd beosonnunk. A folyosón mindenki mosolyogva üdvözölte Noelt, úgy látszik, itt mindenki ismeri. Nem csoda, hiszen a legtöbb stadion az apjának hála lett alkalmas arra, hogy vb helyszínül szolgálhasson. Beértünk a hallba, majd Noel kicsit előresietett, hogy megbeszéljen valamit az információs pultnál levő férfival. Két biztonsági őrt rendelt oda Noelhez, akikkel szintén váltott pár szót, utána pedig elindult felénk.

- Ezt figyeljétek, még saját biztonsági őreink is vannak, hát nem király?- áradozott csillogó szemekkel.- Ez nagyon zsír lesz.

A két őrrel kiegészülve léptünk be a stadionba, aminek jelenlegi látványa elképesztő érzelmi vihart eredményezett nálam. Végre igazán érezhettem azt, hogy elkezdődött a világbajnokság.