2014. július 14. 11 óra 00
perc (NJr lakása, São Paulo)
{NJr}
Miután
Danival végeztünk a kiruccanásunkkal, úgy döntöttem hazamegyek, és csinálok
valami nyugis programot, ami egyáltalán nem veszi igénybe a már rendesen
agyonterhelt agyamat. Bementem a konyhába, és kinyitottam a kedvenc szekrényemet.
-
Üres.- motyogtam.- Rafaella!- esett le a tantusz.
Kipakolta az
összes kajámat. Kinyitottam az összes szekrényemet és fiókomat, és nem találtam
semmi mást, csak zöldséget, gyümölcsöt, csirke- és pulykamellet, még több
zöldséget, és vagy 5 kötet szakácskönyvet. Ezt nem hiszem el. Hogy nem vettem
ezt észre? Oké, nem voltam itt folyamatosan, de hát mire mindent átpakol!
Előkaptam a… Vagyis hát kaptam volna, ugyanis még mindig nincs telefonom.
Megkerestem a laptopomat, és megnyitottam az email-fiókomat.
Édes-drága
húgocskám,
végtelenül hálás vagyok, amiért kiéheztetsz a saját
lakásomban, ugyanis biztos lehetsz benne, hogy nem
fogok nekiállni főzni.
Ui.: a chipseimet meg kérem vissza!!!
Neymar
Da Silva Santos Junior, az éhezők viadalának győztese, aki volt olyan
leleményes, és beszereltetett egy minibüfét a hálószobájába
Pillanatokon belül csipogott a
gépem új emailt jelezve. Megnyitottam, és olvasni kezdtem.
Édes-drága
bátyuskám,
örömömre szolgált, hogy az egészséges kaja által
lehetőséget adtam neked arra, hogy 30-nál több évet
élhess.
Ui.: a chipseket nem tartom meg, odaadom valakiknek,
akik még abban a korban vannak, hogy nem árt meg
nekik kkkkhhhhmm.
Rafaella,
büszke testvére Neymar Da Silva Santos Juniornak, az éhezők viadala
győztesének, akinek nemsokára vendéget küldök, hogy kirámolja a minibüféjét
Ez kész. Az ebben legdurvább, hogy ő tényleg képes ezt
megcsinálni. Egy ideig azon gondolkodtam, hogy mihez kezdjek az ügyben, hogy
Rafaella, vagy bárki, akit ideküld, ne tudjon semmiképpen sem bejönni, nem
feltétlenül csak azért, hogy a minibüfém megmaradjon, hanem nehogy már csak úgy
bejárkáljanak a lakásomba anélkül, hogy tudnám, mikor és hogyan teszik ezt.
Bementem a hálószobámban, hogy
meglátogassam a sokat emlegetett titkos raktáramat, kikaptam belőle egy Lays-t,
és visszaindultam a konyhába. Kerestem egy nagy tálat, és beleöntöttem a
sajtos-tejfölös rágcsát. Leültem a tévé elé, kiválasztottam valami akciófilmet,
és sikerült teljesen kikapcsolnom az agyamat. A tálamra nézve kénytelen voltam
beismerni magamnak, hogy Rafaellának igaza van.
-
Ha így folytatom, tényleg hamar meg fogok halni.- jegyeztem meg, majd
megrándítottam a vállamat, és átadtam magamat a filmnek.
{Níla}
-
Srácok, készen vagytok?- kiáltottam az ajtóból.
-
Egy pillanat!- szólt vissza Szandi az emeletről.
-
Mit csinálnak még?- jött oda hozzám Noel szemöldök ráncolva.
-
Fogalmam sincs.
Amikor végre mindenki elkészült,
elindulhattunk a taxival, amely kivitt minket a reptérre. San Salvadorba
készültünk, ahol is megnézzük a Spanyolország – Hollandia mérkőzést, amit már
nagyon hosszú ideje vártam. A 2012-es európabajnokságra készült Torres mezemben
voltam, mert szerettem volna, hogy az emberek útközben is lássák, hova
készülök. Nem nagyképűségből, csak szeretném, hogy lássák, hogy büszkén
viselem.
Viszonylag
simán odaértünk a repülőtérre, hála istennek, most nem volt akkora sor, mint
akkor, amikor megérkeztünk. Noel szerint két órás lesz a repülőút (megjegyzés:
valójában São Paulo és Salvador között több, mint 9 órás az út, de úgy jöttek
ki a dolgok, hogy egy "kicsit" lerövidítettem annak érdekében, hogy a
meccs valós időben kezdődhessen), szóval bőven lesz időm idegeskedni
repülés közben.
Mindegyik
városban, ahol vb meccset rendeznek, megmarad azoknak a kiváltságos helyzete,
akik valamilyen formában részt vettek a stadionok világbajnokságra való
alkalmasságra tételében. Így volt ez Salvadorban is, ahol Noel révén ingyenesen
juthattunk hozzá Salvador egyik népszerű hoteljében egy szobához. A hatalmas
épület a belvárosban volt, és a Mercure Salvador Boulevard nevet viselte.
- Hűha, nem
semmi hotel.
- Hát nem.-
értett egyet Noel.- Amikor hosszú hónapokon át stadionokkal foglalkoztam
apával, sokszor már a tököm kivolt az egésszel, de így, hogy a munka gyümölcsét
ilyen kiváltságokkal élvezhetem, teljesen megérte. Foci és fényűző hotelek. Azt
hiszem, igen jól választottam karriert.
- Én sem
panaszkodnék a helyedben.- forgolódtam körbe-körbe, aminek következtében kis híján ráestem egy járókelőre.- Au!- szisszentem fel fájdalmasan.-
Hogy is van az elnézést?
- Már elment.-
mondta Vera.- Valami baj van?
- Csak a
kezem. Amikor nem csinálok vele semmit, akkor szinte meg is feledkezem róla,
most viszont, hogy nekivágtam annak a nőnek…- húztam el a számat.
- Kérjünk a
recepción jeget?- kérdezte hangjában együttérzéssel.
- Köszi, de
nem kell, mindjárt indulhatunk a meccsre.
Ami igaz is volt. Egy óra múlva
kezdődik, így amint kipakoltunk a szobánkban, mehetünk is.
Beléptünk a hotelbe, ami belül is
legalább olyan szép volt, mint kívülről. Noel elkérte a kulcsot, és beszálltunk
a liftbe, ami a negyedik emeletig vitt. Jobbra a harmadik ajtó volt a miénk,
így Noelt előre engedtük, és kinyitotta az ajtót.
-
Azta!- ámuldozott Szandi.
A szoba hatalmas volt, és bár úgy
tűnt, több légteres, a fürdőszobán kívül minden egybe volt nyitva. Az ajtóból
rögtön egy nappali részbe érkeztünk, ahol egy kanapé és tévé volt elhelyezve.
Ahogy továbbhaladtunk, a falak egyre jobban összezárultak, még sem értek össze
a végén, és a hálórészbe érkeztünk. Itt egy nagy franciaágy volt található,
vele szemben egy szekrénnyel és egy lapos tévével. Az egész szobában nagyon
odafigyeltek az esztétikai dolgokra is, így nagyon szép és modern dekorációs
tárgyakkal dobták fel az összhatást. Éppen a fürdőszobába készültem bemenni,
hogy azt is megcsodáljam, amikor eszembe jutott valami.
-
Noel?
-
Igen?
-
Hogy fogunk itt elférni?
-
Ja, hát igen, az, hogy kiváltsággal rendelkezünk, nem jelenti azt, hogy három
hálószobás lakosztályt kapunk minden városban, ezeket alapból egy, maximum két
személynek tartják fent. De nincs semmi gáz, én alszom majd a kanapén, ti pedig
az ágyon. Csak a mai napot kell kibírni, holnap reggel már indulunk is.-
kacsintott.- Mi lett a meccs eredménye?
-
Egy-null Mexikónak.- vigyorogtam.- Nem volt könnyű menet, de végül sikerült
nekik.
A meccset a repülőút alatt
néztem, ennél jobb elfoglaltságot nem is találhattam volna.
-
Valamelyest azért tartok Mexikótól. Mindig van néhány meglepetés a
tarsolyukban. Meg hát ugye Chicharito is mexikói, aki a Reálban játszik. Nem
piskóta.
-
Hát nem.
Már negyed
három is elmúlt, amikor elindultunk a taxinkhoz, ami kint állt a hotel előtt.
Két kívül piros, belül sárga szívecskét festettem arcfestékkel az arcomra,
Szandiéknak annyira tetszett, hogy nekik is csináltam. És mivel Noel is a mi
csoportunkban volt, ő zászlókat kapott, mert a szív nem lett volna az ő
stílusa. Odaadtam neki az España baseball sapkámat, mert neki nem volt meze, az
arcfestést meg nem találtam elegendőnek. Mivel tudja, hogy ez nekem mennyire
fontos, csendben tűrt mindent.
Az
út nem volt hosszú, 10 perc alatt odaértünk az Arena Fonte Novához, amely körül
hatalmas volt a mozgolódás. Majdnem elkezdtem bőgni, amikor szemem elé tárult
ez a rengeteg ember, akiknek közel a fele piros-sárgában ragyogott. Úristen,
soha nem láttam még ilyen szépet. Tulajdonképpen mégis sikerült elsírnom magam.
Ahogy beléptünk a nézőtérre, elöntöttek az érzelmek, és egymást követve
csordogáltak a könnyek az arcomon. Szandi rögtön felkiáltott, hogy vigyázzak, mert
elfolyik az egész fejem, úgyhogy folyamatosan törölgette az arcomat, a
szívecskéimet pedig megpróbálta a lehető legjobban renoválni. Pár percre
sikerült visszafognom a sírást, amikor is megszólalt a vb-himnusz, és elkezdtek
bevonulni a két csapat játékosai. Most háromszor olyan intenzíven folytak a
könnyeim, mint az előbb, de most már Szandi sem tudott mit kezdeni az arcommal,
azt mondta, hogy a lehető legjobban oldotta meg a festék fixálását, így
állítása szerint legfeljebb csak a minta fele tud szétkenődni. Amikor
megszólalt a világ legszebb himnusza, szívemre tett kézzel álltam végig,
miközben hatalmas mosoly terült szét az arcomon. Miután vége lett, éreztem,
hogy taknyom-nyálam összefolyt már, úgyhogy ideje volt rendbe tennem magamat,
hogy gondtalanul élvezhessem a mérkőzést. Az első félidőt igazán élveztem is.
Aztán jött a poklok pokla.
A
27. percben vezetést szereztünk Xabi Alonso tizenegyesével, és elképesztő volt,
ahogy a stadionban lévő összes vörös-aranyba öltözött szurkoló egyszerre
üvöltött fel a spanyolokat éljenezve, és a 44. percig meg is tartottuk a
vezetést. Viszonylag nyugodt voltam a félidőben, elvégre döntetlen volt az
állás, és a testem mindenegyes négyzetmillimétere bízott a La Rojában, annyira
nagyon hitt bennük, hogy sajgott mindenem, és alig bírtam lábra állni.
Egyetlenegy negatívumot tudok mondani a borzasztóan nagy elfogultságom
ellenére, amelyet a spanyolok iránt érzek, mégpedig a brazil Diego Costa.
Merthogy ő nem ibériai, egyáltalán nem. Egyszerűen borzalmas, amit a pályán művel,
elképesztő, hogy amíg ő kint a füvön rohangál teljesen értelmetlenül, addig
olyanok, mint Fernando Torres vagy David Villa a kispadon ülnek. Minden
elismerésem Del Bosque-é, de ebben hatalmasat hibázott. Costa nem idevaló,
nagyon remélem, hogy erre minél előbb rá fog jönni.
Majd
elkezdődött a mérkőzés második negyvenöt perce. A Bayern München támadója,
Arjen Robben talált Casillas kapujába, ami kettő-nullás állást eredményezett.
Nem könnyű elmondani, hogy milyen érzés tombolt bennem ekkor a leginkább, de a
java még hátra volt. Nem sokáig kellett várni a következő csapásig. A 65.
percben De Vrij zörgette meg a spanyolok kapujának a hálóját, az szívemből
pedig egy újabb darabot téptek ki. Konkrétan éreztem, hogy vérzek belül. Ahogy
a forróság szétperzselt mindent, és a remény utolsó szikrái maradtak csak égve
bennem. Mégsem tudtam sírni, úgy éreztem, mintha a könnycsatornáim kiszáradtak
volna a testemben tomboló forróságtól.
Majd jött a
negyedik. Ha nem lettem volna ebben az állapotomban és nem az én csapatomnak
lövik a gólt, igazán értékeltem volna, mert bár nagyon fáj beismerni, Van
Persie „lövését” meg fogja jegyezni a világ. Aztán egyszerre mintha apályból
dagály keletkezett volna a könnycsatornámban, úgy tört elő az utóbbi percekben
elfojtott könnymennyiség. Annyira sírtam, hogy már képtelen voltam látni azt,
ami pályán zajlik, és úgy tűnt, a levegőm is fogyni látszik, mert vészesen
kapkodnom kellett utána. Felálltam a helyemről, kis híján el is estem, de el
tudtam indulni. El innen. Olyan messzire innen, amennyire csak lehet.
A fejemben
érzett fájdalom olyan volt, mintha az ismeretlen gonosztevők belülről próbálták volna szétfeszíteni
minden erejükkel, amivel rendelkeztek; a tüdőmben pedig még kevesebb levegőt
éreztem. A könnyeim forró lávaként égették az arcomat és a szememet, és
egyszerűen megállíthatatlanul törtek kifelé. Hallottam, amint Veráék a nevemet
kiáltják, de én már befordultam a lefelé vezető lépcsőnél, amin elkezdtem
lépkedni olyan gyorsan, amennyire a reszkető lábaim bírták. Ahogy a hallba
értem, sokkal erősebb volt a fény, de arcokat még mindig nem tudtam kivenni a
sűrű fátyoltól, melyet a könnyeim alkottak. Emlékeztem, merre jöttünk be, így
az éles látásom nélkül is tudtam, merre kell mennem. Futni kezdtem, közben
éreztem, hogy furcsa, fuldokló hang tört fel a torkomból. Amikor elértem a
kapukhoz, amiken keresztül a jegyed lecsekkoltatásával tudsz bejutni,
nekimentem valakinek, de nem akartam, hogy bárki is lásson így, úgyhogy
továbbfutottam.
- Níla? Níla!
Níla!- kiáltotta egy hang.- Nem, mégsem megyek be, engedjenek ki, ki akarok
menni!
Kiértem a
parkolóba, majd egyszer csak éreztem, ahogy a lábam feladja a szolgálatot,
kifut belőle a maradék erő, és a földre rogytam. Már nem sírtam, zokogtam.
Fájdalmas, meggyötört hangok jöttek ki belőlem. Mintha ki akart volna szakadni
a szívem. A tüdőm. A gyomrom. Hányingerem is volt.
- Níla!
Futást hallottam, és az
ismeretlen hang zihálását, amint a nevemet kiáltozta. Éreztem, amint megtalál a
tekintetével, majd elindult felém.
-
Níla! Uramisten, jól vagy?- kérdezte a hang, és a hátamra tette a kezét, majd
szépen lassan magához fordította az arcomat.- Níla.- mondta ismét, és szorosan
magához ölelt.- Shhh. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj.
Neymar
volt az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése