2014. július 14. 16 óra 40
perc (Arena Fonte Nova környéke, Salvador)
-
Mit csinálsz te itt?- szipogtam.
-
Be akartam nézni a meccsre. Érdekelt, mert nagyon jó csapatok játszanak
egymással.- mosolygott.
-
Ne vigyorogj itt nekem, most téptek ki egy darabot a szívemből!
-
Szeretném neked visszaadni.
-
Tessék?- kérdeztem döbbenten, miközben még mindig folytak a könnyeim.
-
Gyere velem!
-
Neymar…
-
Kérlek!- mondta és nyújtotta nekem a kezét.
Megfogtam, és hagytam, hogy
húzzon magával. Amikor észrevettem, hogy az épület felé vezet, megtorpantam.
-
Én nem megyek oda vissza. És egyébként is, borzalmasan nézhetek ki, nem is
értem, hogy bírod elviselni a látványomat…
-
Níla. Te nem tudsz olyat tenni, hogy ne tudjalak elviselni, szóval hagyjuk ezt,
és induljunk.
-
De…
-
Indulás!
-
Én csak zsebkendőt akartam kérni!
-
Ja, az más, ez esetben egy pillanat, és… meg is van. Tessék.
-
Köszi.
-
Nincs mit. Na gyere!
Amikor azt hittem, hogy a
főbejárathoz megyünk, tévedtem, mert Neymar továbbment. Nem értettem, mit
csinál, de aztán megvilágosodtam. Egy hátsóbejáratot keresett, természetesen,
úgy látszik mindketten egyfajta „muszáj a hátsó ajtón bemennem, hátha börtönbe
zárnak 10 évre” betegségben szenvedünk. De nincs ezzel baj, így nem lehet
unalmas életünk.
Neymar körülnézett, majd
benyitott, és behúzott magával. Szinte már kocogott előttem, szóval gyorsan
kellett szednem a lábaimat utána. Egyre világosabb lett, aztán kijutottunk a
folyosóról.
-
Mi a sza…- mondtam teljesen artikulátlanul, és csak tátottam a számat.
A spanyol válogatott vonult az
öltözője felé közvetlenül az orrom előtt. Ha előrelépnék egyet, már neki mennék
valamelyiknek. Vérzett a szívem, mert soha nem láttam még ilyen fájdalmat és
csalódást az arcukon. Soha. Másfelől viszont atyaég, itt állnak előttem a
bálványaim, akiket már olyan régóta szeretek és nyomon követek, és most akár
meg is érinthetném őket. Kár, hogy teljesen le voltam fagyva, meg amúgy sem
akartam börtönbe kerülni, amiért letámadtam őket, szóval ellenálltam.
A szemem sarkából láttam, hogy
Neymar engem néz és mosolyog.
-
Elnézést, maguk mit keresnek…- bukkant elő egy biztonsági őr a hátunk mögül.-
Oh, bocsássanak meg, már itt sem vagyok.- mondta zavarban, amint Neymar felé
fordult. Neymar elégedett arckifejezéssel fordult vissza, és a sort záró Xavit
figyelte, aki a többiek után ballagott lehajtott fejjel. Amikor felnézett,
egyből a brazil felé vette az irányt. Pacsiztak egyet, majd átölelték egymást,
Neymar pedig súgott valamit a spanyol fülébe, melynek hatására Xavi arcán
fáradt mosoly jelent meg, és felém fordult:
-
Szia! Níla, jól mondom?
-
Öö.. öö… i-igen.
- Figyelj ide
most rám. Tudom, hogy ez most nagyon fáj, számomra is pokoli érzés, de ne felejtsd
el, hogy minden rosszat valami jó dolog előzött meg és fog követni. Sose
veszítsd el a hitedet! Ez az egyetlen biztos pont az életben, ha ez nincs meg,
semminek nincs többé értelme. Történelmet írtunk több alkalommal is; egy
tartalmas és győzelemben gazdag korszakot élhettünk át; megnyertük a legnagyobb
megpróbáltatásokat. Ennek a fejezetnek is el kellett jönnie, amit ma éltünk át.
Egyszerűen elkerülhetetlen volt, és biztos vagyok benne, hogy ezt valahol
mélyen te is tudtad, bármilyen nehéz is most beismerni. Itt az idő, hogy
pihenjünk egy kicsit, hogy teret adjunk másoknak is. Aztán majd idővel ismét
elérkezünk oda, hogy a La Roja felemelkedhessen és újra a dicsőség lángja
éghessen a szívekben, és hasonló aranykorszakot teremtsen meg, mint amilyennek
most a végére értünk.
-
Én… nem tudom, mit mondhatnék, egyszerűen… ti vagytok az én biztos pontom, ha
ti nem lennétek, nem lennék az, aki. Annyira…- csuklott el a hangom, és már
megint sírtam.
-
Megvan benned a vörös-arany vér.- jegyezte meg mosolyogva.- Ezt már akkor
tudtam, hogy megláttalak pár perccel ezelőtt. Lehetne egy kérésem?
-
P-persze.
-
Bármi megtörténhet ezen a világbajnokságon, de csodát már csak az új generáció
tehet, mi pedig kényelmesen hátradőlve figyeljük majd, amint a világ tetejére
kerülnek. És véleményem szerint erre abszolút megvan a lehetőség, jó pár
ígéretes futballista van Spanyolország tarsolyában, akik készek harcolni az
álmaikért, az országukért és a szurkolókért. Hagyj magadnak egy kis időt, hogy
megemészd a dolgokat, és amely során szomorkodj annyit, amennyi csak jólesik.
Nem lesz könnyű, de az új generációnak szüksége van olyan szurkolókra, mint
amilyen te vagy. Egyedül nem fog nekik menni, egy focistának nagyobb szüksége
van támogatókra és olyanokra, akik feltétel nélkül, szüntelenül bíznak benne,
mint azt te valaha is gondolnád. Tarts ki mellettük ugyanúgy, mint ahogy
mellettünk álltál ki.
-
Annyira szeretnék mindent megköszönni nektek, de… egyszerűen egy ép mondatot
nem tudok jelenleg összerakni.
-
Kismillió módon fejezted már ki a háládat az utóbbi években, és hidd el, minden
eljutott hozzánk.- kacsintott.- Én vagyok az, akinek köszönetet kell mondanom
neked.
Majd elindult a többiek után, de
útközben megtorpant, és lekapta magáról a mezét.
-
Tudtam, hogy a legjobb kezekbe fog kerülni, ha nem adom oda a pályán senkinek.-
nevetett.- Vigyázz rá, ahogy magadra is!
És követte társait az öltöző
irányába.
-
España siempre.- suttogtam a kezemben Xavi mezével.
~
-
Ezt miért csináltad?- kérdeztem, miközben már a parton sétáltunk.
-
Mert ezt kellett tennem.- válaszolta egyszerűen.
-
De miért? Miért éri ez meg neked?
-
Níla, ahogy kinéztél, amikor utolértelek, az én szívem is majd’ megszakadt.-
nézett rám, majd előre fordította a fejét.
-
De…
-
Níla! Miért zavar ennyire, ha törődnek veled?
-
Nem az zavar, hogy törődnek velem, hanem az, hogy ki törődik velem! Miért érdekel az téged, hogy mi van velem?-
álltam meg, és szerettem volna pontot tenni az i-re.
-
Níla, én senkit sem hagytam volna ott olyan állapotban…
-
Válaszolj!
-
Mert kedvellek, és szeretnélek megismerni. Azért meg már csak a sorsot
hibáztathatod, hogy mindig összefutunk valahol… Miért olyan nehéz ezt felfogni?
-
Mert… Mert félek.- mondtam lesütött szemmel.
Neymar egy ideig csendben
álldogált, majd felém fordult:
-
Figyelj, én nem tudom, mitől félsz, de ha tényleg így érzel, hadd változtassak
ezen. Engedd meg, hogy segítsek. Mást nem kérek.
Elgondolkodva néztem rá, már
szinte könyörgő hangja csengett a fülemben, tekintete pedig kiéhezve vágyott az
igenlő válaszomra. Behunytam a szemeimet, és végül eleget tettem kívánságának.
-
Jól van.
-
Ez az!- kiáltotta, mint valami kisgyerek, aki most tudta meg, hogy Disneylandbe
fog menni.- És most mesélj nekem.
-
Miről?
-
Hogy milyen érzés volt.- mondta, majd megállt és leült a homokba. Mivel arra
várt, hogy én is helyet foglalok mellette, követtem a példáját. Eleinte nem
tudtam, miről beszél, de aztán természetesen rájöttem.
-
Hát… Nem tudom, elég nehéz erről beszélni. Nem is tudnám szavakban kifejezni.
Erre vártam már amióta az eszemet tudom, hogy élőben láthassam őket, és pont
egy ilyen csapást kellett átélnem. Annyira fájt, hogy konkrétan éreztem, amint
kitépnek belőlem egy darabot, és… Ezt az érzést soha nem kívánnám senkinek.
Aztán jött Xavi, amit… soha de soha nem tudnék neked rendesen meghálálni, mert
olyan tettél ezzel, hogy… úristen, Neymar, ez az egész, fel nem tudod fogni,
hogy mit tettél ma értem! Nézd meg, mi van a kezemben! Xavi Hernández meze,
amiben focizott!- lóbáltam a kezemben, miközben már hangosan kiáltoztam.- Ezt
mind értem tetted! Csakis értem, úristen!
Neymar folyamatosan rajtam
nevetett azzal az ellenállhatatlanul aranyos nevetésével, én meg nem tudtam
abbahagyni.
-
Ne nevess már, komolyan beszélek!- de már én is elkezdtem nevetni.- Annyira boldog
vagyok!
-
Az vagy?- kérdezte Neymar, nevetése félénk mosollyá változott.
-
Igen, nagyon! És ezt neked köszönhetem!- kiáltottam elfojthatatlan, fülig érő
vigyorgással, majd rávetettem magam és megöleltem.
-
Örülök neki, hogy boldog vagy. Sokkal jobban, mint gondolnád.- mondta, majd
elengedett az ölelésből.- Miért sírsz?- kérdezte rémülten.
-
Nincs semmi baj, csak annyira szorítottál, hogy az még inkább nevetésre
késztetett.
-
Hála istennek.- mondta és elröhögte magát megkönnyebbülésében.- Szóval akkor
minden oké?
-
Minden.
-
És…
-
Ó, ne haragudj, most látom, hogy vagy 30 sms-em és nem fogadott hívásom van.
Már biztos égen földön kerestek.- mondtam és elöntött a lelkiismeret-furdalás.-
Mit szerettél volna mondani?
-
Ugye találkozunk még?
-
Persze! Ezek után nem fogsz tudni megszabadulni tőlem.- mondtam az immáron már
rajtam lévő Xavi-mezre mutatva.- Mivel neked sűrűbb az időbeosztásod, azt
javaslom, hogy jelezz, ha hiányzik a páratlan társaságom. Nekem nincs sok
dolgom, szóval ott leszek.
-
A páratlan helyett lehet, hogy én más szót használtam volna, de ne akadjunk
fenn a részleteken.- nevetett Neymar.- Egy pillanat. Az a helyzet, hogy
elhagytam a telefonomat, szóval…
-
Nem hagytad el.- szóltam közbe hirtelen. Ajaj, remélem, nem fog kiakadni.
-
Tessék?
-
Elloptam.
-
Hogy mi??
-
Vagyis tulajdonképpen a barátnőm vitte el az öltözőből, aztán nála maradt, de
elrontotta a telefont, úgyhogy szerelőhöz kellett vinnem. De maradjunk annál a
verziónál, hogy elloptam, mert úgy elég lesz csak engem kinyírnod.- hadartam el
gyorsan, majd összeszorított fogakkal vártam a reakcióját az imént átnyújtott
iPhonejával kapcsolatban.
-
Ez…
-
Oké, essünk rajta gyorsan, nem bírom a kivégzés előtti időhúzást.
-
Nem foglak kinyírni.
-
Uuhh, háleluja.- fújtam ki a visszatartott levegőt, majd felkaptam a fejemet.-
Vagyis… Nem?
-
Nem.
-
Akkor jó, szia!- mondtam gyorsan integetve, majd el is indultam, csak
visszarántott a karomnál fogva. El akartam slisszolni, mielőtt meggondolja
magát. Hát nem jött össze.
-
Ne menj el!- suttogta.
-
Ne csináld már, tudod, hogy muszáj mennem!
-
Akkor ígérd meg, hogy láthatlak! Holnap, holnapután… Minél előbb.
-
Neymar… Én ezt már megígértem neked.
-
Ígérd meg még egyszer!- hajolt egészen közel.
-
Ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése